Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
„Október 10-én értünk Dunaföldvárra, ahol megszöktem. Egy városszéli parasztház istállójában kaptam éjszakára szállást. Másnap kerékpárral, Budapesten keresztül Pécelre mentem, nagyszüleimhez. Náluk vészeltem át két hónapot, de végül december közepén mégsem tudtam elkerülni, hogy katonának vigyenek el. Budapestre vonultunk vissza, ahol én 1945. január 4-én ismét Pécelen voltam. Ott a vasútállomáson pályamunkásként kellett dolgoznom. Egy kecskeméti illetékességű katonaszökevénnyel együtt léptünk le. 1945. január 20-án pálinkával megvesztegettük egy román katonai teherautó sofőrjét, aki Ceglédig vitt el bennünket. Onnét pedig folytattuk gyalog Kecskemétre. A társam családjánál éjszakáztam, majd másnap délelőtt éppen Szegedre indult egy tehervonat, amellyel elutazhattam. 1945. január 22.-én délben értem haza Vásárhelyre. A befagyott Tiszán, az algyői híd mellett gyalogoltunk át. (Petrik István) „Dunaföldvár előtt összetalálkoztam vásárhelyi ismerősökkel. Apámnak egy jó ismerőse volt egy kereskedő, azt mondta,” ne menj tovább, gyere ide, menjünk együtt. És együtt hagytuk el Dunaföldvárt. Otthagytam a csapatot. De már átmentünk a Dunán, az volt a baj! Dunapentelén telepedtünk meg egy kis időre. De ahogy szorított bennünket a helyzet, mert nagyon sok volt már ottan a Dunán átkelő. Ott is egy-két hétig voltunk, utána továbbmentünk. De itt már mindig szaporodtak a vásárhelyiek. Fölmentünk Fehérvárt meghaladva Kápolnásnyékig. Ott egy uraságnál dolgoztunk. Ott több vásárhelyi paraszt, Karasz Sándorék, Boros Áron tanító, Kása Szabó Pál, Sós József bácsi és többek voltak. Ottan még szántottunk is, munkát vállaltunk, vetést. Még akkor ott dolgoztunk, mintha misem történt volna az otthonunkban. Ottan még a kukorica töréstől kezdve minden ment. De mi csak „menekültek” voltunk, itt már úgy szerepeltünk, mert azt le is tagadtuk, hogy katonák vagy leventék voltunk. Itt is eltelt egy bizonyos idő. Egy éjjel akkor már Pest felé közeledtek az oroszok. Kecskemét, az a rész akkor már mind el volt foglalva. Éjjel nagy bombázás, minden volt. Akkor akivel én voltam, az azt mondja, innen menni kell, mert ez nem jó hely. Ez december elején volt. És onnan elindultunk Veszprém irányába, lementünk egészen a Balatonig, Zánkára. Onnan beljebb mentünk egy pár heti tartózkodás után Köveskálóra, bent volt úgy a hegyek közt, és olyan csöndesebb rész volt. Azon a részén is, mint „menekültek”, úgy szerepeltünk. Addig míg újabban nem szorult a hurok. Akkor a házigazdánk azt mondta: „menekülni” mert eléggé németbarát volt. Én úgy csináltam, mint aki menni akar, de mikor fölpakoltunk a kocsikra, leléptem. Murakő egy olyan visszacsatolt rész volt, magyar utászoknak voltak új épületei ott. Azokkal voltam ismeretségben, közülük egy arrafelé való volt Zánka fele, avval már ismertük egymást. Elmentem ahhoz este. Éppen készülődött, hogy most már ő is szökik, mert már nem sok jövője volt ott a magyar népnek. A partizánok eléggé lövöldöztek. Nem volt biztonságos éjjel mászkálni. És másnap reggel elindultunk visszafele. Zalaegerszegen keresztül haladtunk visszafele. Mire elértük Zalaegerszeget átestünk a fronton. Pontosan már nem tudom megmondani melyik faluban húzódtunk meg egy éjjel és reggelre már a falu mellett az erdőben láttuk, hogy ott vannak az oroszok. Kúszva az árokban másztunk elébük, mert még a másik oldalt a németek lőtték. Aztán Zalaegerszegnek vettük az irányt s így haladtunk visszafele. El is mentünk úgy, hogy ott még nem vettek figyelembe bennünket mert civilben voltunk, csak a katonaruhásokat szedték össze. Egész századok, egész alakulatok adták meg magukat. Mikor elértük az ő faluját, már nem tudom milyen kis falu, én másnap otthagytam. Elmentem abba a faluba, ahol télen voltunk, a téli ismerősöket meglátogattam. Ott kipihentem magam egy napig.” (Szűcs Imre) Aztán hadifogságba került.
