Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
Seregélyesről mások is megszöktek: „Vasárnap nem kellett kimenni dolgozni. A parancsnok átment Zircre, a levente- bajtársakat meglátogatni. (Gyaraki Sándor volt.) Ekkor jöttünk rá, hogy teljesen le vagyunk tetvesedve. Negyedmagammal elhatároztuk, hogy megszökünk. Este elszöktünk, meg sem álltunk D un aföld várig, de a hídnál olyan igazoltatások voltak, hogy azon nem lehetett keresztülmenni. Két bajtársam visszament Herceg- falvára, a nevükre nem emlékszem, azóta sem tudok felőlük, csak annyit, hogy föl- deákiak voltak. Mi Karasz Imrével két kilométerre egy kis faluban, Templomoson helyezkedtünk el, közel egymáshoz. Ruhát, teljes ellátást kaptunk, ezért dolgoztunk, amit lehetett. Jó helyünk volt, 1 hónapnál több ideig voltunk. Mikor bejöttek a szovjet csapatok, 3 nap múlva indultunk haza. A hídon nem tudtunk jönni, mert fel volt robbantva. Mentünk a Duna parton egy pár kilométert, ott 10—12 éves gyerekek átvittek bennünket a túlsó partra. Nagyon veszélyes volt mert a Duna is tele volt aknázva. Kecskemét—Izsák—Orgovány útvonalon jöttünk hazafelé, mindig világostól világosig, mindenhol gyalog. Ahol harcok voltak, mindenhol kiégett harckocsik, halottak temetetlenül. Egy hétig gyalogoltunk, az utolsó éjszakán Szentesen háltunk. Együtt mentünk el Karasz Imrével, együtt is jöttünk haza 1944. december 20-án.” (Varsányi Sándor) Pótári Imre eljutott Zircre, de onnan nemsokára: „Elvittek bennünket Fehérvárra, egy nagy bombázás után, onnan Fehérvárról szöktem meg. Amikor kaptunk egy nagy légiriadót és utána a légiriadóból visszamentünk, megebédeltünk. Mondták, hogy vége a háborúnak, mindenki mehet haza. Mi meg szótfogadtunk, elindultunk. Csak hát délután volt már akkor. Október tizen- valahanyadikán (15-én) nem tudom már pontosan. Akkor elindultunk, eljöttünk Dinnyésig, ott meghúzódtunk a vasúti váróteremben, de már reggel 4 órakor onnan is elindultunk. De se pénzünk, se kosztunk nem volt. Pusztaszabolcson vállaltunk munkát egy Váróczi István nevű birtokosnál. Nagyon jó helyünk volt. Ott voltunk másfél hónapig, míg a front át nem haladt. December 9-én indultunk haza gyalog. Ötnapi gyaloglás után december 14-én érkeztünk haza.” (Pótári Imre) „Hippolitmajorból elszöktünk a két unokaöcsémmel, és még két társunkkal. Egy német katonai szerelvénnyel Pusztaszabolcsig jutottunk el. Itt már vonatra szálltunk, de olyan zsúfolt volt, hogy csak a lépcsőn jutott hely. Nagy keservesen felértünk Pestre. Innen csak Ceglédig járt a vonat. Katonai teherautón visszamentünk Kecskemétre. A történethez hozzátartozik, hogy két társunk Szűcs János és Szántó Imre nem jött velünk, mert a vonatra nem tudtak felkapaszkodni. Ők elmentek Sárosdra, ott kaptak szállást és munkát. Kecskemétnél mi sem tudtunk tovább menni, mert már Félegyházán voltak az oroszok. Az unokaöcsém Varga János elkeseredésében mindenáron haza akart jutni, a huszároktól kapott vezetéklovon elindult Félegyháza felé, azóta se láttuk, és nem is tudjuk mi lett vele. Mi a másik öcsémmel Antal Lászlóval visszamentünk Ceglédre, aztán föl Pestre, s onnan vissza Zichyújfaluba, ahonnan elszöktünk. Az volt a szerencsénk, hogy visszaérkezésünk után senki nem kérdezte meg, hogy hol voltunk, szedtük a répát tovább, mintha semmi se történt volna. November elején megélénkült a harci tevékenység. Egy délután elindultunk Sárosdon keresztül Sárbogárd felé. Sárosdon találkoztam Szántó Imrével, aki lovas kocsival volt. Mindjár fölültetett, mert nagyon megörültünk egymásnak. Mondta, hogy Szűcs János is itt van. Elvitt 28
