Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
leventéket uradalmi munkahelyekre. Másnap, 13-án ki-ki ment a beosztott munkahelyére. Mi négyen hajnalban visszaindultunk Vásárhelyre. Akkor sokan megszöktek. (Csizmadia Imre) „Kisteleken délután ki kellett takarítani a mozit, sorakozó! És elindultunk Kiskunhalasra. Egész éjszaka esett az eső, fáradtak és éhesek voltunk. Ott elszállásoltunk, én egy iskolába kerültem. Reggel indultunk Soltvadkertre. Ide megérkezve a lakosság a piactérre összehozott élelmet és azt szétosztották. Kinek mi jutott, mert nekünk nem volt konyhánk. Rövid pihenés után indítottak bennünket Kiskőrösre. Estefelé érkeztünk. Ott, egy katonakonyhán kaptunk vacsorát, utána egy gyepes részen volt egy kis pihenő. Utána sorakozó! Hajdú Imre főoktató kiadta a parancsot: úgy megy mindenki, ahogy tud, ahogy bír, de holnap délben mindenki Dunaföldvá- ron legyen. Szökni senki ne merjen, mert hadbíróság elé kerül. Szétszéledtünk, én negyedmagammal mentem egy pár kilométert, mikor utolért bennünket 15 vagy 20 teherautó. Elvittek bennünket Soltig. Mikor észrevettük, hogy német kocsin vagyunk, leugráltunk és lemaradtunk tőlük. Aztán gyalog, éjfél táján megérkeztünk Dunaföld- várra. Egy háznál megháltunk, kaptunk enni. Másnap kimentünk és megkerestük a többieket. Innen indultunk Hercegfalvára. Hercegfalván kimentünk egy erdőbe, repülőgép-támadást kaptunk, meggéppus- káztak bennünket. Egy pár levente meg is sebesült. Kidobolták a faluban, hogy akinek kell levente, ahány kell, dolgozni vihet. Én is így kerültem másodmagammal, Karasz Imrével egy idős családhoz. Szüreteltünk, ezért enni és szállást kaptunk. Egy hét múlva megint összeszedtek bennünket és elindultunk Székesfehérvárra, vonatot takarítani. De Seregélyes-Szőlőhegyig mentünk, ott megint szétosztottak bennünket. Én negyvenedmagammal egy Selmec nevű majorba kerültem cukorrépát szedni. Este érkeztünk a majorba. Az eső esett, el voltunk ázva-fázva és a szállásunk egy birkapajtában volt. Élőttünk mentek el onnan a katonák. Itt egy hétig szedtük a répát. A pajta már hideg volt és az ellátásunk is rossz volt, keveset adtak enni.” (Varsányi Sándor) „Kisteleken napközben kivonultunk egy sportpályára, és a helyi plébános hazafias beszédeket mondott és szintén hazafias dalokat tanított. Ez volt a foglalkozásunk. Közben itthonról egyre jobban hallatszott az ágyúk döreje. Jöttek a katonák, meg a menekültek. Október 8-án, vasárnap, már ott voltak a vásárhelyi tűzoltók, rendőrök, katonák, akik elmondták, hogy Vásárhelyen bent vannak az oroszok. Délután kiadták a parancsot, hogy összecsomagolni és indulás Kiskunmajsa felé. Ettől kezdve csak mentünk és mentünk, gyalog. A hazai élelem elfogyott, másikat nem kaptunk. Olasz Pali, szomszéd fiú, barátommal összetartottunk, de nemcsak mi, hanem mindannyian mentünk a szőlőbe és ettünk. Hajdú főoktató meg egy kisteleki főhadnagy, a nevét nem tudom, őrjöngtek, hogy gyerünk ki a szőlőből. De bizony minket a hasunk hajtott. Kiskőrösön kihirdették, hogy mindenki igyekezzen Dunaföldvárnál a hídon átjutni. A parancsnokok előre szaladtak, minket ott hagytak, Lázár Lajos oktatóval. Itt még lehetőség adódott volna a visszafordulásra, de az úton annyi volt a menekülő rendőr, meg csendőr, hogy nem mertük megtenni, inkább mentünk tovább a nagy bizonytalanságba. Átjutottunk a hídon, ezzel különösképp megnehezült a hazajutásunk. Mentünk, gyalogoltunk, volt, mikor katonák mondták: — „Fiaim menjetek haza édesanyátokhoz”. — Hátha az olyan egyszerű volna! Elértük Sárosdot, majd Seregélyest, itt már előkerült Hajdú, meg a főhadnagy és tovább üvöltöztek. De mikor Seregélyesen délután az ellenséges vadászrepülők 25
