Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
mélyrepülésből géppuskáztak, ők is a fa tövében reszkettek. Itt azután elosztották az egységet több kis csoportra. Mi, nem emlékszem, hányán voltunk, Zichyújfaluba kerültünk Lázár Lajos parancsnokkal. Cukorrépát szedtünk. Szakácsnők főztek, jó kozmás babot, mindig az volt. De azért nekünk még este volt kedvünk játszani. Itt ért bennünket a hír, hogy Horthy letette a fegyvert. Lett nagy öröm, hogy nemsokára megyünk haza. De bizony ez nemsoká tartott, mert aztán mondták a vasutasok, hogy Szálasi átvette a hatalmat, a harc folytatódik. így lőttek a mi hazajövetelünknek is. Szedtük tovább a répát, hogy meddig, pontosan nem emlékszem. De kb. október vége felé parancs jött, hogy indulni kell tovább. A parancs talán úgy szólt, hogy Kaposvárra kell mennünk. El is indultunk, nem emlékszem milyen útvonalon, csak mentünk, gyalogoltunk. Élelmet nem kaptunk, csak amit a lakosságtól könyörögtünk. Ha ránk esteledett, szállást is úgy kellett könyörögni, persze elég idegenkedve kaptunk, nem bíztak bennünk a lakosok. Nem emlékszem, meddig mentünk el, mikor rájöttek, nem Kaposvárra kell menni, hanem Zircre. Visszafordultunk és a Balaton északi partja mellett mentünk Zircre. Ekkor láttam életemben először a nagy tavat, ami akkor nem is olyan szépségesnek tűnt. Mikor a Bakonyba beértünk, bizony már hideg szelek fújtak. így értünk hosszas gyalogmenet és nélkülözés után Zircre. Itt megláttuk azokat a sorstársainkat, akik már korábban itt voltak. Elszomorító volt látni, hogy le vannak so- ványodva, sápadtak, magyarán mondva, koszosak. Sajnos így volt.” (Berta Imre) Az október 7-én útnak indult „légószázad” már nem talált Kisteleken senkit: „A század már Kistelekről is továbbment Soltvadkertre. Egy nap pihenő után indultunk tovább, utánuk. Csúnya őszi idő kerekedett. Szemerkélő eső, sár, nehezen haladt előre a szakasz. Kiskunmajsán egy éjszaka az iskolapadlóra szórt szalma nem hozott megváltást. Innen megint „erőltetett menetben” vágtunk neki az útnak, hogy Soltvadkerten utolérjük a századot. De ez sem sikerült. Az elővéd terepkutató kerékpárosok (már csak négyen) megtaláltuk az iskolát, ahol még reggel ott voltak a leventék. Jó késő este ért a szakasz Akasztóra. Egy nagy szénatároló féle helyen húzódtunk meg. A falusiak hoztak kenyereket, meg aztán kinek milyen szerencséje volt. Katonák adták, amíg volt nekik, a kondérban a gulyáslevest. De nem jutott mindenkinek. Másnapra fagyos szél kerekedett. Irány Solt-Dunahídon át Dunaföldvár. Utolértük a századot Solt után. A hídon az éjszaka folyamán átvergődtem, és a Dunán túl a hídfő menti gyülekezők között voltam. Kenyeret osztottak katonai kocsikról. Az osztásnál névsort kellett írni. Az egyik kocsin egy vonalas füzetbe írtam a neveket. Egy idős főoktató vette át a névsorokat, volt nála vagy nyolc-tíz lap. Hercegfalvára irányított bennünket. Vagy öten-hatan érkeztünk biciklin Hercegfalvára, ahol üstöket, bográcsokat, tüzelőt hordtak a falu leventeháza elé és gulyáslevest főztek ezer leventemenekültnek. A házakba öt-tíz fős csoportokat fogadtak be. Szánakozva, segítőkészen fogadtak mindenkit. Este a szál- láscsinálóknak, zászlóaljírnokoknak a községházán kellett gyülekezni. Furcsa öltözetű — vadászkalap, zöld csizmanadrágos öltöny, magaskérgű fényes csizma — felnőttek is jöttek oda. Szíven ütött az akaratlanul is hallott beszélgetésük: „Nekem nyolcvannál több nem kell!” „Ötvennél többel én se tudok mit kezdeni!” Határozottan, keményen beszéltek az oktatókkal és a nagy bajuszú Mária- földi hadnagy, zászlóaljparancsnokkal is. A mi sorsunkról van itt szó, könnyű volt ezt átlátni. Úgy kellett a névsorokat átírni, hogy bediktálta a kenyeret átvevő gyerek, hogy ki a parancsnoka. Úgy tíz óra felé, este ez a névsor meg is volt. Másnap reggel 26
