Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

rongynak is milyen értéke van. A nagyobb darab kapcának, az kisebb zsebkendőnek volt jó. Nehezen és lassan teltek a napok.

Volt egyik nap olyan lövöldözés az udvar felől, hogy azt hittük sorozatlövéssel lőttek emberekre, akik úgy ordítottak, hogy rossz volt hallani. Lehet, hogy csak pánikot akartak vele elérni, így vigasztaltak bennünket. De ki tudja, nem láttuk, csak hallottuk. Mindenesetre jóra nem nagyon számítottunk, se kívülről, se belülről.

Minden nap rendeztek valami rablócirkuszt a tolvajok is, mert ugye minden új jövevénnyel volt dolguk. A motozást is aprólékosan végezték. Más dolguk nem volt, ráértek. Mi régiek csak néztük. Amikor a második hét is eltelt rajtunk, nagy on el voltunk keseredve helyzetünkön.

Már a 16. reggelre ébredtünk. Ekkorra már a pince hosszában végig volt emberekkel, csak a WC közvetlen környéke maradt üresen. No de ez a hely már emberi tartózkodására egyszerűen lehetetlen volt, olyan bűz áramlott a földről. Amúgy is az egész pince levegője szagos volt ettől a helytől, de ezt még el tudtuk, mert el kellett viselni. Szinte nem hittük el, amikor a nagy zajjal nyitódó ajtóban megállt egy katona és lekiabálta „Sztanavisz podnyemajtisz dnyimaje” = Emelkedjetek, álljatok fel, figyelem! Aki a nevét hallja, fogja a csomagját és jöjjön ki az udvarra. Bisztra, Bisztra; ez el nem maradhatott. Valóban gyorsan összeszedtük magunkat és a jobb és szebb élet reményében vártuk, hogy szólítsanak bennünket.

így kikerültünk az első pokol bejáratából. Kint az udvaron sorba álltunk ötösével és megvártuk, hogy még utoljára megszámoljanak bennünket, nem-e esetleg felfaltak valakit ott a pincében, mert kevés esély volt onnan kijönni bárkinek is. Az udvaron nemcsak innen sorakoztunk, hanem a börtön felső épületeiből is ugyanígy sorakoztatták az embereket. Amikor a nagy csoport együtt állt, akkorára a kísérő őrség is elfoglalta a helyét jobbról-balról kezében a „gitárral” és elindult a menet a kapun kívülre. Hozzánk csatlakoztak még kutyás őrök is, így teljes díszben elindult a menet.

Ahogy végignéztem magamon és társaimon, bizony a külképünk és arcunk is kissé megváltozott. Megfogytunk és a ruhánk is megváltozott. Nemcsak nekem volt már laptyim (sásbocskor), hanem több fiúnak is. No de ilyen az élet, akitől elvették erőszakkal olyant kell viselni, amilyen adatik. Nem emlékszem mennyit mehettünk, de lényeg, egy állomásra értünk és ott bevagoníroztak bennünket.

Valamelyik határállomáson átszállítottak bennünket szélesnyomtávú, hatvantonnás vagonokba, ezekbe már 100-an kerültünk. Jobbra-balra, ötven-ötven ember. Ugyanúgy az ajtó mellett lyuk a WC-zés céljára. Másik oldalon az ajtó mellett egy fadézsa vízzel és bögrével. A jobb és bal oldalon vállmagasságban prices volt erősítve deszkából. A deszkapriccsre természetesen a legkiváltságosabb tolvajvezérek kerültek. Kényelmesen elhelyezkedtek, és a többi ördögnek pedig ahol jutott, hely a földön, azaz a vagon deszkáján. Ebbe a vagonba kerültek onnan a pincebeliekből, de azért itt már keveredett a nép. Mindenesetre a tolvajok újra többségbe kerültek felettünk. A csoda tudja, honnan van ennyi tolvaj, de legalábbis velük szimpatizáló alak. Mi, politikaiak elenyésztünk mellettük. No, a gyors megkülönböztetés a paragrafusok számával, minőségével volt lehetséges. No meg a külalak, viselkedés azonnal elárulta, hogy ki hová tartozik. A vagonunkban például 100 közül alig voltunk 20-an. Persze, hogy uraltak bennünket. Ha mindig megkaptuk volna azt a fejadagot ami járt, már az is tűrhetőbb lett volna. Pl. 3 dkg cukor is járt naponta. Még nem is láttam, csak azt, hogy ők eszik, mi meg nyaljuk a szánkat. Ők vették fel és ide nem adták egyszer sem. A már szokásos vagoni élet változatlanul ismétlődött. Kopácsolás, számolás, ételbeadás, evés, ivás, hallgatás. Mert ugye hangosan sem beszélhettünk, mert akkor az volt a bajuk, hogy ők nem értik, hátha róluk beszélünk. Inkább hall195