Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
gattuk a kerekek zakatolását, véget nem érő ritmusát. Megérkeztünk, álldogáltunk valahol 5—6 napig. A vagonokat sorba nyitották ki egymás után. Ahogy leszálltunk nyomban sorakozni kellett ötösével hosszú sorokban. Itt is jobbról-balról szigorú őrizet mellett, kutyák csaholásának ritmusára lépkedett a gyászos menet újabb célja felé. Hosszú, széles utcán mentünk végig. Ki tudhatja hányán lehettünk, rengetegen. Hallottuk menet közben, hogy Odesszában vagyunk. Eddig csak térképről ismertem a Fekete-tenger partján épült várost. Kikötőváros, igen nagy kiterjedésű, sok gyárral, üzemmel. Megint megálltunk, egy óriási magas épület előtt. Négy, egymással szemben álló, keresztalapzaton nyugvó, több emeletes épület, rengeteg apró, rácsos ablakkal. Mindjárt sejtettem, megint börtön előtt állok sokadmagammal. Ezt is magas, több méteres kőkerítés fogta körbe. A négy épület közrefogta a börtönudvart. Vajon hány ember férhet ebbe az óriási építménybe? Később megtudtam, egyik-egyik szárnya négyezer fogolynak ad szálláshelyet. Ez 4x4=16 ezer. Hatalmas kapuján lassan, százasával engedtek be bennünket. Adategyeztetés után egyenesen a fürdőbe vittek, mielőtt megfürödtünk, lekoppasztották a fejünket, hónaljunkat, és nemi szőrzetünket is. Ahogy készen lettünk a fürdéssel, úgy felöltözködtünk a forró kamrákból kivett ruháinkba. A paplanom olyan forró volt, alig tudtam megfogni. A fürdőből menet, közben kicsit körbenéztem az útvonalon, amelyen haladtunk. Az udvaron óriási krumplikupacok voltak felhalmozva. Valószínű a mi takarmányunk lesz. Eléggé aprónak tűnt, otthon az ekkora nagyságú krumplit a jószágnak szokták megfőzve adni. Itt is őrtornyok mindenfelé, benne az őr vigyázóan kémlel, nincs-e gyanús mozgás valamerre. Felvezettek bennünket a lépcsőkön. Kb. háromszor fordultunk, így a harmadik emeleten lehettünk. Kísérőnk elöl is, középen is, hátul is volt, de fegyverteleneknek látszottak. Ahogy haladtunk úgy nyíltak a cellaajtók előttünk. Nyolcán mentünk be egy parányi cellába. Ez, ahogy látom, kétszemélyes cellának lehetett szánva. Nagyon kicsinek tűnt nyolcunknak, de el lehetett férni benne. A paplant leterítettem, és mivel jobb társaságunk volt mint eddig, bíztam is nem lesz nyugtalanságunk, végre rendben érezhetjük magunkat. Itt hozzánk került egy osztrák, Smidt Franci, egy cseh, Szvoboda, két orosz és négyen magyarok. Az eg} ik orosz testes, erős fizikumára rátarti volt és kezdeményezte, hogy ő legyen a cellaparancsnok. Az ajtón volt vágva egy négyszögletes ablak, azon keresztül adták be az ennivalót, ha befért. Vödörben adták a levest, de ahhoz ki kellett nyitni az ajtót. Kenyeret az ablakon adták és ha netán valami más is volt. Az első étkezésünk kellemetlen érzessél hatott rám, de a többiekre is. A vödörben sötét színű lé volt, ami levesnek volt titulálva „szup” néven. Úszkáltak benne a krumplihéjak és apró halcsontvázak, ahogy a parányi hús lefőtt a forró vízben róluk. Világos lett azonnal amint a levét megkóstoltuk, hogy ezt az apróhalat belestül belefőzték, az aprókrumplit pedig pucolatlanul, héjastul. Még sót sem raktak annyit bele, ami illett volna, így egyszerűen szinte ehetetlennek tűnt. Körbeülve csak néztük, meg-megkevergettük és kóstolgattuk. Senkinek sem ízlett, de az éhség csak rákényszerített bennünket, hogy végül kikanalaztunk mindent, ami nem krumplihaj volt, vagy halcsontváz. Szagos fekete lé, ízetlen lötty. Szerencsére a kenyér változatlan maradt, vizes, fekete, de mégis tartalmas. Ez ugyanis megülte néhány órára a gyomrunkat és éreztük, valamit mégis ettünk. A nagy óriás közöttünk természetesen szolgálta a közösséget. Az étel beadásánál segédkezett, de különösen a kenyér elosztásánál. Féltünk, hogy az ablaknál több időt tölt el felénk háttal, mint kellene. Rájöttünk, hogy azokat a kenyéradagokat élvezettel rendezgeti, amelyen pótlásdarabkák voltak rászúrva. 196
