Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
A komáromi lebombázott vasútállomás helyreállításán dolgoztunk. Itt Gerencsér József főhadnagy volt a századparancsnokunk. Komáromból 1944. december 27-én indítottak útnak bennünket gyalogmenetben Mosonmagyaróvár felé. Szilveszter estéjén érkeztünk Mosonmagyaróvárra, ott szilvesztereztünk. Másnap, újév reggelén gyalogmenetben, nagy hóban mentünk Mosonszentjánosra. Ott pihenőegységben voltunk, az útról takarítottuk a havat. Ott is uradalmakban voltunk kiosztva mezőgazdasági munkára. Ott voltunk január, február, márciusban. Március 5-én édesapám eljött értem; — ők akkor Herenden voltak — egy nyílt paranccsal jött, hogy magához vesz az ő alakulatához. Zászlóaljparancsnokunk, Tompa főhadnagy nem engedett el. Azt mondta apámnak, hogy szó se lehet róla. Ő nem ad nyílt parancsot. Mi nem fegyveres alakulat vagyunk, hanem egy vasútépítő zászlóalj. Minket nem fognak kivinni az oroszok, mi nem kerülünk fogságba. Hát fogságba éppen ő nem került. Áprilisban már otthon volt. Mi pedig márciusban a hegyeshalmi vasútállomásra jártunk, a szétbombázott vasútállomást építeni. Csúnya munka volt ott nagyon. Március utolján kaptuk a parancsot, hogy kivisznek bennünket Németországba. Elég nagy zűrzavar volt. A hegyeshalmi téglagyártól indultunk el és eljutottunk Hegyeshalomtól a harmadik faluba, Pándorig (ma: Parndorf, Ausztria). Onnét a brucki erdőbe kerültünk a Lajta partjára. A hídon nem engedtek át bennünket a németek, mert ők ott vonultak. Mi behúzódtunk a Lajta árterébe. Két-három napot ott voltunk. Április 4-én reggel érkeztek oda orosz katonák. Gyorsan riadóztattak bennünket, innen azonnal menjünk, mert itt harc lesz. Hát föl is csomagoltuk és elindultunk. Az erdőből kiértünk, a németek elkezdtek lőni bennünket aknavetővel. Hát ott többen megsebesültek, jópáran meg is haltak. Majd bekerültünk egy lövegállásba. Úgy emlékszem, hogy olyan hatszázan voltunk ott vásárhelyi leventék. Gyalogmenetben bekísértek bennünket a mosonmagyaróvári lágerba, illetve a Levél úti laktanyába. Közben mindig mondogatták, hogy ne szökjünk meg, mert ott kapjuk a dokumentot. Csak avval lehet hazajönni. Külön válogattak bennünket, 18 éven aluliakat, mi majd jövünk haza. Hát siralmas állapot volt. Első éjszaka a salakos udvaron húzódtunk meg, ülve-guggolva, ki hogy tudott pihenni. Felkerültünk a padlásra. Énnekem egy kecskeláb talpán jutott hely. Április 16-án elindítottak bennünket, olyan 1500— 2000-ünket. Előbb azzal az iránnyal, hogy Győrbe megyünk és Győrben kapjuk a dokumentumot. De nem Győrbe mentünk, hanem Pozsonyba. Az a menet, egy pokoli, szörnyű menet volt. Két heti legyöngülés után, bizony sokunkat a hasmenés elővett. Hát ki kellett ugrani a sorból is. Ott már olyan sűrű volt az őrség, mint ahogy a fák vannak az út mellett. Feltett szuronnyal, töltött fegyverrel kísértek bennünket. A menet végén mentem. Akiknek feltörte a lábát a bakancs, azok nem tudtak menni, azt kocsival vitték. Két vagy három kocsi volt. Később már az őrök közül is felszorultak a kocsira. Azután lezavartak mindenkit a kocsiról, és mindenkinek gyalog kellett menni. Volt olyan — amit saját szememmel láttam —, hogy a szapora rájött és kiugrott a sorból. Az őr „azt hitte”, hogy szökni akar, mire letolta a nadrágot, akkorára már a golyót is beleeresztette. Mikor pity- mallott, akkor indultunk Magyaróvárról — ez 45—50 km — ha jól emlékszem. Mire a pozsonyi lágerbe értünk besötétedett. Annyian voltak ott a lágerban, hogy nem jutott hely az épületen belül. Az épületeknek a lépcsőházában, a lépcsőn tudtunk meghúzódni. Itt olyan 60—70 ezren voltunk. Ez a pozsonyi huszárlaktanya volt. Ott külön szedtek bennünket, fiatalokat, 18 éven aluliakat, meg a 45 éven felülieket. Dupla 0-ás századnak kereszteltek el bennünket. Mi egy nagy lovardában voltunk beszállásolva. Ott hatalmas nagy, 3—4 emeletes priccseken voltunk. Közülünk jelölték ki a lágerfenntartókat. Tizenvalahányan Zrínyi Győző tanitó, leventeoktatóval 177
