Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
voltunk együtt. A pékségbe osztottak be bennünket fát vágni. így legalább kenyérhez hozzá tudtunk jutni. Ez a pékség a hátsó kijáratnál volt az iparvágány mellett; ott vagonírozták a társaságot, minden nap egy szerelvényt. Egy szerelvény 1200 emberből állt. Egy vagon 40 ember, 30 vagonban = 1200 személy, tízben meg az őrség és a konyha, parancsnokság volt. A láger zónákra volt osztva, egy zóna=egy transzport =1200 ember. Orvosi vizsga formájában meztelenre vetkőztettek bennünket. A fenekünket csipkedték, kinek mennyi hús van a farán, osztályozták. Lett 1, 2, 3-as osztály és így soroltak be, így vitték a transzportot. A lágert szigorúan őrizték: villanyáram, háromszoros drótkerítés. Nem emlékszem arra, hogy szökési kísérlet történt volna. A latrina olyan volt: egy hatamas nagy gödör, olyan 6—8 méteres. Villanyoszlop volt kettévágva és azok voltak lefektetve, hogy arra tudjon állni a fogoly. Olyat tudok, hogy kiment az illető és beleesett a WC-be. Mi, lágerfenntartók úgy kerültünk a transzportba, hogy hiányzott az utolsó vagonból 8 személy. Előzőleg a zónaosztásoknál nem vették figyelembe a testvért, rokont, jó barátot. Ezek szökdöstek át egyik zónából a másikba. Hol több volt, hol kevesebb, a létszám zónánként. Ha több volt, akkor azt visszaküldték, ha kevesebb volt, akkor pedig visszamentek másikért. Minket, leventéket nyolcunkat az utolsó vagonba bevágtak. A vagonban 40-en voltunk. Drót volt az ablakon is. A vagon sarkában, mint egy könyv, akkora luk volt kivágva, az volt a WC-lyuk. Énnekem ez a hely jutott, és hát persze a 40 emberből valaki mindig jött oda. Nagyon kellemetlen volt. Naponta egyszer kaptunk ételt. Nagyon el voltunk keseredve. Pozsonyból este indult el a szerelvény, Érsekújváron állt meg velünk legelőbb, éjszaka valamikor. Vasutas kopogtatta a vonatkerekeket, vizsgálta. Éneklő hangon felszólt, hogy „Fiúk, próbáljatok megszökni, mert kivisznek benneteket Ukrajnát felépíteni, ki tudja mikor jöttök haza!” El voltunk keseredve, hát hogy szökjünk meg? De ezek az idősebb erdélyiek, főként azok, akik románnak vallották magukat, abban reménykedtek, őket hazaengedik — azt mondták: szó se lehet róla. Az előttünk lévő vagonból fele kiszökött Párkány körül. Azt hajnalban vették észre. Úgy szöktek ki, hogy felbontották a padlót. A derékszíját felkötötték a pallóra és akkor a lábukat leengedték a tengelyre, úgy ereszkedtek lefelé. Amikor a hátukat kezdte súrolni a slipperfa, vagy a kavics, akkor elengedték magukat és keresztülgördült felettük a vonat. Ez után az eset után aztán éjszaka mikor megállt a szerelvény, akkor fakalapáccsal verték a vagonnak az oldalát, hogy nem bontjuk-e ki. Meg a tetején szaladgáltak, nehogy a tetejét is kibontsuk. Szökés után Pesten leszállítottak minden vagonból egy-egy személyt. Megmutogatták, hogy ne próbáljunk szökni, mert villát, horgot szereltek fel az utolsó ütközőre, hogy ha ilyen szökés történik, az felnyársalja az illetőt, Debrecenben kapjuk a doku- mentot és megyünk haza! Ez volt a szöveg mindig. Az abonyi állomáson a vagonablakból kukucskáltunk kifele. Vörös János katonái kísértek egy részeg személyt. A szerelvényparancsnokunk elvette a magyar katonáktól a részeg civilt és bevágta az előttünk lévő vagonba. Mire Máramarosszigetre értünk, akkorára teliszedték az üres vagont. A létszám megvolt. Keresztülhaladtunk Debrecenen. Pünkösd első napján voltunk Érmiliályfalván. A civilek hoztak élelmet az állomásra. Minden vagonból leengedtek egy-egy személyt és elhozták pokrócban. Persze először az őrök kiválogatták a javát és úgy adták azután nekünk. Nagyon emlékezetes az, hogy egy-egy szem diót kaptunk. Mindenkinek jutott egy-egy szem dió. Én amikor feltörtem, borzasztó rosszul esett, hogy rossz volt. Azóta is eszembe jut, mikor diót eszem. Majd kiérkeztünk Máramarosszigetre, kivagoníroztak. Menet közben, ahogy haladtunk, három cédulát dobtam ki. 178
