Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
Szentkirályszabadjára. Ott két napot töltöttünk, azután Balatonfüred mellé Csopakra mentünk. 1945. január 1-én összeszedték a fiatal leventéket és egy kastélyba kvártélyoztak el bennünket. Négy napig voltunk ott, akkor Balatonfüredi öl kb. 5 km-re, Litérre irányítottak bennünket. Ekkor már gyalog mentünk. Negyvenketten voltunk fiatalok. Tizenkét napig voltunk kiképzésen, a parancsnok Hász Antal zászlós volt. A kiképzés után a 25/3 zászlóaljtörzs rendfenntartó karhatalmi egységéhez tartoztunk. Litérről Felsőőrsre, aztán újra Csopakra mentünk, ahol két napig voltunk. Január 18-án vonattal mentünk Balatonkeneséig, onnan éjjel gyalog Siófokra. Nagyon fáradtak voltunk, s az egyik társam, aki a hátam mögött jött, megbotlott, mert menet közben elszundított, olyan fáradt volt. Dél tájban értünk oda, este evés és alvás nélkül kidobtak bennünket a frontvonalba bunkert ásni. Reggelire már kaptunk egy kis köménymagos levest. Még aznap este továbbindultunk, a kb. 18 km-re lévő Enyingre. Amikor odaértünk két óra pihenőt adtak a szabad ég alatt. Hó volt, hideg volt, éhesek és álmosak voltunk. A pihenő után továbbindultunk Pusztaszentmihályfa majorba, hajnali 3 órakor értünk oda, ahol hideg helyiségekbe kvártélyoztak el bennünket. Másnap este őrségbe osztottak be, Németh Ferenc volt a társam. Egy kis híd* nál álltunk őrt. Egyszer csak odalőttek egy sorozatot az oroszok, ugyanis a frontvonal nem messze volt tőlünk. A társamat eltalálta egy sorozat, alig tudtam bekísérni, az állát úgy kellet felkötni. Ezután én sokáig nem tudtam semmit az állapotáról, csak idehaza értesültem arról, hogy belehalt a sérülésbe. A következő nap kijelöltek nyolc főt, akinek a 3 km-re lévő Mezőkomáromra kellett menni a nehézpuskásokhoz. A nyolc fő közül hárman voltunk kardoskútiak: Király Lajos, Bohus Antal és én. Egy sarki házba kaptunk elhelyezést, mely egy jómódú illetőé lehetett, mert a szobában a szekrény teli volt vastag könyvekkel. Kandalló is volt a szobában, de tűzrevaló nem, s így továbbra is hideg helyiségben volt a szállásunk. Onnan kellett szolgálatba menni a nehézpuskás egységhez, azok osztottak be őrségbe. A Sió-csatorna választotta el az orosz haderőt. A kvártélyunk egy sarki házban volt, ahonnan csak hólepelben lehetett kimenni a kisajtón, mert a szabadhídvégi templomtoronyból, ha észrevették, akkor odalőttek. Olyan lövedékkel lőttek, mely ha egy fagallyat ért, akkor robbant. Ezt dum-dum golyónak nevezték. 1945. január 29-én ítéletidő volt, hóvihar tombolt. Ezen a hajnalon Szentmihály- fára betörtek az oroszok, elfogták a törzsparancsnokot, és az ott állomásozó egységet. A pusztai társaim is fogságba estek. Akkor a nehézpuskás egységet, vagyis minket is bevetettek a major megmentésére. Ez hiábavaló próbálkozás volt szemben a hóviharral. Ez a vállalkozás meg is bénult. Egyik kardoskúti társam — Bohus Antal — haslövést kapott, a helyszínen meghalt. A másik kollégámnak, Király Lajosnak a keze megfagyott, mert nem volt kesztyűje. így a pusztaiak közűi egyedül maradtam. A többi fiatal, akik megmaradtak, más vidékről származtak, budapesti is volt köztünk. Beosztottak bennünket a 7. század első szakaszába. Az egész februári hónapban kritikus helyzet volt a frontvonalon, Enying téi'ségében. A géppuskásoknál volt egy kardoskúti — Mucsi Sándor tizedes —, aki magához vett, hogy majd a géppuskaállványt viszem utánuk. Egy nagy aknazápor alkalmával Mucsi Sándor súlyos sebesülést kapott, így csak két nap voltam annál az egységnél. A budapesti leventetársammal, Kraczel Jánossal együtt, ide-oda dobáltak bennünket, hol az egyik, hol a másik egységhez. Egyszer egy reggel önként jelentkezőket kértek arra, hogy a frontvonalon túl megtudják azt, hogy az oroszok milyen erővel rendelkeznek. Én azzal az elhatározás154
