Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
sal jelentkeztem, hogy hasikerül átmenni, akkor nem jövök vissza, hanem megadom magam. De erre nem került sor, mert szökött leventék voltunk. Este, amikor csendes idő volt, az oroszok hangszórón keresztül szóltak hozzánk. „Magyarok, halljátok a kecskeméti harangot, ne harcoljatok, adjátok meg magatokat, s akkor 24 órán belül a családi otthonba mehettek, ahol szüléitek és hozzátartozóitok várnak benneteket!” A sírás fojtogatott, s arra gondoltam, hogy minek is kell ezt az értelmetlen harcot folytatni. A két és fél hónap alatt én nem használtam fegyvert. Pár fiatal társammal együtt lőszerrakasz cipelésére alkalmaztak. Ott voltunk, mert nem volt más választásunk a háború és a halál torkában. Sokszor gondoltam arra, hogy talán ha nem szökünk meg a leventeegységtől, akkor nem keveredünk a háború vérzivatarába. De amint hallottuk, azoknak sem volt rózsás helyzetük, akik nem szöktek meg, ugyanis a bombázások sorozata és a front őket is utolérte, s ők is átélték azt a szörnyű helyzetet. 1945. január és február hónapokban kemény tél volt. Dunántúlon a hideg futóárokban volt úgy, hogy két hétig nem volt a bakancs levetve a lábamról. Teli voltunk tetűvel, a koszt kevés volt, csak néha kaptunk két deciliter bort, mely felmelegített. Március 15-én a hajnali órákban gyűrűbe szorultunk, bekerítettek bennünket. A lőszeres rákászt eldobtam, mert nagy aknazápor és pergőtűz alá kerültünk. Köny- nyebb sebesülést kaptam, mire feleszméltem, már a mieink közt voltam. Balatonalmádiba vittek kórházba. Egy ilyen ütközet alkalmával egy századból alig maradt 18—20 ember. Egy hétig voltam Balatonalmádin, ahol általában minden este volt légiriadó, mert bombázták a várost, s ilyenkor az óvóhely tömve volt, alig fértünk a kórház pincéjében. Egyik este páran elhatároztuk, hooy nem megyünk le az óvóhelyre. Ekkor egy bomba a közeibe csapott, a kórház ablaka a légnyomástól kitörött, s mind ránk potyogott. Megijedtünk, s a következő riadó alkalmával mi is lementünk a pincébe. Egy hét elteltével nyílt paranccsal kiírtak a csapattesthez, de senki nem tudott útbaigazítást adni, hogy merre van a csapat. Akkor már megindult az orosz támadás, s óriási fejetlenség volt a Balaton térségében, a civilek menekültek, a katonaság pedig vonult nyugat felé. Több száz katonát gyűjtöttek össze a tábori csendőrök, akik nem tudták, hogy merre van az egységük. Hiába mutattuk a nyílt parancsot, mégis lehordták mindenféle szökevény bandának. Balatonfüredig mentem a menettel, akkor már sötétedett, és egy páran elhatároztuk, hogy lelépünk. Ekkor szöktem meg másodjára. A szőlőhegyi présházakba a civilek kimenekültek a faluból, mert a Balaton térségét repülőről verették. Ott akartam civilruhát kérni, de nem tudtak adni, mert csak nekik is az volt, ami rajtuk volt. Az egyik présháznak a padlásán széna volt, öten ott húzódtunk meg. Egy reggel orosz katonák jöttek őrnagy vezetésével, akkor estünk fogságba. Lekísértek az útra és kocsira ültettek bennünket. Lekváros kenyérrel és cigarettával kínáltak. Nem voltak durvák, látták, hogy meg vagyunk ijedve. Húsz kilométert vittek a front irányába előre. Amikor már összegyűlt vagy 50 fő, őröket állítottak és gyalog kísértek visszafelé. Másnap már több százan voltunk, több őr kíséretében. Két napi gyaloglás után értünk Székesfehérvárra. Olyan szigorú volt a kíséret, hogy onnan lelépni életveszélyes volt. Hajtóvadászatot indítottak, ha észrevették, hogy hiányzik egy fő is. Székesfehérváron a Lujza szanatórium kerítése szögesdróttal is körül volt kerítve. Ide kísértek be bennünket. Ekkor húsvét első napja volt. A drótkerítést 5 m-en belül nem lehetett megközelíteni, mert ha valaki megpróbálta, lepuffantották. Egy hét elteltével több mint 70 000 fogoly került a drótkerítésen belülre. A pusztai leventék közül eggyel sem találkoztam. Másnap a vashordóknak kiverték az egyik fenekét, és abban főzték a kukoricakását. Órák hosszat sorfalat álltunk, hogy kapjunk egy kis kaját. 155
