Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

és közben lövöldöztek. Nem fogtak meg senkit, azt viszont nem tudtuk, hogy lőttek-e meg valakit. Amikor Bajára ért a szerelvény, egy mellékvágányra tolattak és ott álltunk vagy fél napot. Egyszer azt látjuk, hogy az őrök embereket kísérnek, erről is, arról is. Volt aki két kantát hozott tele vízzel, és otthon várhatta a család, mert betuszkolták a vagonokba őket, és így pótolták a hiányzó létszámot.

Amikor Szegedre értünk nagyon fájt a szívünk, hogy itt vagyunk közel az otthonunkhoz, és nem mehetünk haza. Kis papírszeletekre írtunk rövid üzenetet, majd összesodortuk, és amikor valakit láttunk a vasút közelében, kidobtuk, arra számítva, hogy hátha elküldik a szüléinknek. És voltak becsületes emberek, mert sok ilyen papírszeletet elküldték a megadott címre.

A szökést követően pokoli sorsunk volt, mert nem adtak vizet, a levesünket meg jobban megsózták a kelleténél, és így rettentő szomjúság kínzott bennünket. Kisebb községekbe érve — ha kis időre állt velünk a szerelvény — hozták az élelmet a lakosok, és ezt megengedték az őrök, hogy beadják a vagonokba. Csak hát sok vagonba nem lehetett beadni, mert sűrű rács takarta az ablakot. Ebből a szempontból mi szerencsésebek voltunk, mert az ablakunkon nem volt rács, és így nagyon sok csomagot beszedtünk, csak éppen nem tudtuk elfogyasztani a szomjúság miatt. Temesváron egy mellékvágányon töltöttük az éjszakát, aludni keveset tudtunk, mert a györtő szomjúság és a keserves „vizet” kérő hangok felébresztettek. Másnap hosszú ideig haladtunk a Temes folyó mellett és a víz láttán még jobban szenvedtünk a szomjúságtól. Amikor a Vaskapuhoz értünk, hatalmas záporesőt kaptunk. A vagon tetejéről leömlő vizet fogtuk fel kulcsába vagy csajkadeknibe. Olyan volt ez a víz, mint a feketekávé, de ez nem számított. Szomjúságunkat oltottuk, és már a később lefolyó esővíz kezdett tisztulni, ebből már megtöltöttük a kulacsunkat is, majd utána szétosztottuk a vagon közepére összegyűjtött kaját és jóízűen ettünk.

Az egyik román állomáson is történt egy kis epizód. Ugyanis egy kis üzletelés volt. A románok kenyeret kínáltak ruhaneműért. A vagonunkban az egyik ember hosszú alsónadrágot kínált érte. A román beadta a szép nagy kenyeret, a mi emberünk meg késlekedett a csereáru kiadásával, és erre a román elkezdett kiabálni. Meghallották ezt az őrök és nyomban elzavarták a románt, így nem kapott alsónadrágot. Foc§ániba érve, kiszálltunk a vagonokból és a szokásos fertőtlenítési ceremónián estünk át. Itt találkoztunk ösmerőssel, aki elmondta, hogy az én bátyám ott van, csak egy másik lágerban. Sajnos így nem találkozhattunk. Egy éjszakát és egy napot töltöttünk itt, majd a széles nyomtávú szerelvénybe szálltunk át. Nem zsúfoltak már annyira össze, kicsit kényelmesebb helyünk volt, így jobban tűrtük a hosszú utazást.

Elindították a szerelvényünket, és mentünk, mentünk a végtelenségnek látszó úton. Azt hittük, hogy kimegyünk már Európából. Az emberek találgatták, hogy hova visznek és mennyi időre. Egyik azt mondta, hogy csak egy félévre visznek, a másik egy évet jósolt, és volt aki több évet mondott. Erre már többen felhördültek, hogy ne beszéljen ilyen marhaságot. Amint távolodtunk, nappalra kinyitották a vagonajtókat. Majd június 8-án megérkeztünk Szaratovba, a Volga menti városba.

Itt nem voltak harcok, de mégis olyan feldúltnak látszott az elébünk tárult város képe. Bevonultunk egy nagy elosztó lágerba, ahol mindjárt megcsapta az orrunkat a siló szagára emlékeztető savanyított zöldparadicsom szaga, de a belőle főzött leves ízlett, mert éhesek voltunk. A szállásunkon deszkapriccsek voltak, ami nem mondható kényelmesnek. Ebben a lágerban csak pár napig voltunk. Háromszáz létszámú csoporttal egy kolhozba vittek. Itt nagy istállóba helyeztek el. Szalma volt alattunk, és semmi másunk nem volt. Itt az éjszakák még igen hűvösek voltak, de takarónk nem volt. Rájöttünk arra, hogy ha a zubbonyunkat levetettük és azzal betakaróztunk, nem fáztunk úgy, mintha rajtunk lett volna.

149