Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
Ebben a kolhozban dolgozó szovjetek elítéltek voltak, kisebb-nagyobb lopásokért és ki tudja miért. Mi ezekhez képest szabadok voltunk. Például két traktor szántott, és azt rabok vezették, a szuronyos fegyveres őr pedig ott ült a traktor sár- hányóján. Minket pedig reggel elindítottak a krumpliföldre kapálni, és egy idősebb ruszki bandukolt utánunk. Nagyon gyenge volt a kaja. A kenyéradat 60 dkg volt naponta, ami súlyra elegendőnek tűnik, de olyan sűrű és nyers volt, hogy harminc dekányi akkora volt, mint egy mosdószappan. A levesadag hét deci volt, de alig volt benne valami. Mindenkinek konzerves doboza volt és amikor megkaptuk az adagunkat, a doboz alján meg lehetett számolni, hogy hány szem borsó van benne. Előírva nem ennyi volt, de ahány kézen keresztülment az étkezési anyag, annyiszor loptak el belőle. így rákényszerültünk arra, hogy a krumplikapáláskor kiszedtük a vetőmagot, megkapartuk a héjától és eszegettük. Ez az első hely volt a legrosszabb, sokat éheztünk, mikor megettük a porciónkat éhesebbek voltunk, mint előtte. A növényápolási munkák befejezése után, erdőirtásra vitték a brigádunkat. A kosztunk itt jobb volt, de a munka is sokkal nehezebb volt. Keresztfűrésszel vágtuk a fákat, kidöntés után kétméteres darabokra szabtuk. Két embernek a napi normája 7 köbméter volt. Aki a normát túlteljesítette és 8 köbmétert termelt ki, 10 dkg-mal több kenyeret kapott. 9 köbméter esetén 20 dkg-mal, és 10 köbméter esetén 30 dkg- mal kapott több kenyeret, az utóbbiak még kaptak egy palacsintát is. A növények betakarítására visszakerültünk a rabkolhozba. Akkor már kicsivel jobbak lettek a körülményeink. A lágeri koszthoz többet tudtunk pótolni. A burgonyaszedéskor nagyon sokat megsütöttünk. Egy alkalommal, amikor a burgonyaszedésből mentünk haza a lágerba, általános motozást tartottak. A háromszáz embertől egy kocsira való sült burgonya gyűlt össze. Október 15-én esett le az első hó. Kizavartak bennünket takarmányrépát szedni. Nyári öltözékünk volt, télit még nem kaptunk. Itt soknak megfagyott a keze, meg a lába. Paradicsomot is termesztettek a kolhozban. Nagyon kevés érett be, így zölden került betakarításra. Nagy betonsilókba raktuk, közben sót szórtak rá, amikor a siló tele volt, kövekkel nyomatták le. Amikor beérett, azt fogyasztottuk, és a ruszkik is ezt ették. Ebben a kolhozban töltöttük a telet, majd bevittek bennünket Szaratovba, a nagy lágerba. Különböző helyekre jártunk dolgozni. Nem voltak nehéz munkák, jobb volt az ellátás mint a kolhozban. 1946-47. téli időszakot ismét kolhozban töltöttük. Ötvenen voltunk, és az állattenyésztésben, magtárban, és egyéb majori munkákat végeztünk. A kajával is ki lehetett jönni, még mi is segítettünk bele. Ami búzát el tudtunk lopni a magtárból, azt belefőzték a levesbe a szakácsaink. Az elhelyezésünk nagyon rossz volt. Egy magánosán álló épületben voltunk elhelyezve, amelynek az ajtaja szabadba nyílott: Bent vastag réteg szalma volt alattunk, amely pokróccal volt letakarva és másikkal meg takaróztunk. A lábunknál annyi hely volt, hogy egy ember el tudott menni rajta. A bejárattal szemben egy lemezkályha volt, amelybe akkor tüzelhettünk, ha szereztünk tűzrevalót. Tisztálkodási lehetőségünk nem volt. Alsó ruhanemű váltást nem kaptunk. így hát nem csoda, ha tavaszra elszaporodott a ruhatetű. Egy májusi nap, lánctalpas traktorhoz osztottak be. Az volt a feladatom, hogy az ekét le kellett engedni, és fel kellett venni a föld végén. De ezt nem kellett sűrűn végezni, mert a földek olyan hosszúak voltak, hogy egyik végéről nemigen lehetett látni a másik végét. A traktor elromlott, és kifeküdtem a jó meleg napra. A napsütés hatására a tetvek elkezdtek nyüzsögni. Levetettem inget és alsónadrágot és kezdtem öldösni a tetveket. Egyszer eszembe jutott, hogy meg kellene számolni. Amikor egy menetet elvégeztem, és felöltöztem újra csak mozogtak, ismét levetkőztem és ugyan150
