Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
kel vagyunk, ás olyannal, aki a Dunán vízijártassága van, mire később nagy szükség is volt. A Dunának egy olyan szakaszához értünk, ahol két hegy között összeszűkült a meder és gyors volt a folyás. A középen lehetett vízijármüvei haladni. A meder szélén sziklás és sekely volt a víz. Itt sok baleset történt, ami abból látszott, hogy felborult csónakokat és kajakokat lehetett látni. Egy helyen a kiálló sziklán egy szerencsétlenül járt ember volt, aki kétségbeesetten kiabált és integetett, hogy mentsük meg. De ez lehetetlen volt. Jól haladtunk, amíg az Enns folyót el nem értük. Ttt már szovjetek voltak. Ezek nem hagytak nyugton minket, lépten nyomon kihívtak a partra. Megnézték, hogy mink van, a kerekpárt az első helyen kirakatták, majd órát, borotvát, vagyis ami megtetszett, elvették. Volt amikor megsokalltuk a folytonos megállásokat, és nem mentünk ki, akkor lövöldözni kezdett a szovjet katona és a lövedékek ott csapkodtak a hajónk körül és így kénytelenek voltunk engedelmeskedni. Elérkeztünk egy olyan helyre, ahol nagyon sok csónak volt kikötve a partnál, lehetett olyan kilométernyi hosszúságban. Majd mi is megkaptuk a jelzést, hogy kössünk ki. Mikor a parthoz értünk láttuk, hogy a kikötött csónakokban benne vannak a poggyászok. Minket is kiszállítottak, csak amit bírtunk, a legszükségesebb holmikat vittük magunkkal. Bekísértek egy faluba, ahol már voltak többen, majd újabb helyre, ahol mégtöbben voltak, így növekedett meg a létszámunk két-háromezer főre, akik között volt katona, civilek, nők, gyerekek, ki gyalogszerrel, vagy lovas kocsival. Így ballagtunk hazafele. Kevés szovjet katona kíséretünk volt, csak este amikor megálltunk, akkor láttuk őket. Egy kevéske élelemmel elláttak, így nem kellett kéregetni. Azt mondták, hogy Sopronban megkapjuk a „dokumentot” és mindenki mehet haza, és ezt el is hittük. így érkeztünk meg Sopronba, ahol szaladgáltunk be a házakhoz vízért, de siettünk vissza a csapathoz, hogy a dokumentosztásnál ott legyünk. Ez a reményünk nem sokára összeomlott. Amikor Sopronkőhidára értünk, ott sok szovjet katona fogadott minket. A csapatot kettéosztották, egyik fele a férfiak, a másik fele a nők és gyerekek mentek a lovasfogatokkal együtt. A sopronkőhidai fegyház előtt volt egy nagy legelő, és minket férfiakat odatereltek. Le kellett ülni, felállani nem volt szabad. Négy oldalról golyószórók néztek ránk, majd kinyitották a börtön kapuját, és mi szépen bevonultunk. Ekkor már nem igen bíztunk a dokumentumban. A fogolytábornak átalakított börtön területén lévő foglyok létszámát húszezernek mondták. A férőhelyek zsúfolásig voltak. Egy cellába tíz-tizenkét embert osztottak be. Este úgy tudtunk lefeküdni, hogy mindenki oldalt fordult. Éjjel akinek ki kellett menni WC-re, nem tudott visszafeküdni. Hatalmas tábori WC-t ásattak a foglyokkal, palincsokkal volt lefedve, és az épületektől pár száz méterre volt. Sokan voltak hasmenésben, és ez a távolság még többszörösének tűnt. Félúton nem lehetett elvégezni, mert az odavezető úton őrök voltak állítva. Két hétig voltunk itt, majd május 25-én bevagoníroztunk. Egy marhaszállító vagonba 40 főt osztottak be. Kétszintesekre voltak a vagonok kialakítva, így elviselhetőbb volt a zsúfolts g. De a hős 'g az máj lnem kibírhatatlan volt, amikor a május végi napsütés rátűzött a vagonra, mert az ajtók lezárva, az ablakok leszögezve voltak. Ilyenkor úgy tettük elviselhetőbbé a hőséget, hogy a vagon közepén, felváltva hajtottuk a levegőt törülközővel. Kaposvár és Dombóvár közötti szakaszon kiszökött az egyik vagonból tizenkét fő. Az ütköző fölött kibontották a vagon oldalát, és ezen a résen távoztak. Éppen egy nádas részen haladtunk, amikor a vagon tetején megszólaltak a golyószórók. A szerelvényt megállították, és az őrök bementek a nádasba, 148
