Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

amin több marmonkanna benzin volt. De mivel a motor teleszívódott gázolajjal, a benzinnel sem indult be. Nagy sokára sikerült beindítani, de akkor jött két amerikai járőr és ezek meghiúsították a szép álmunkat. Az egyik beült a kocsiba, a másik pedig a motorház tetejére ült, lövésre kész fegyverrel, mi pedig az autó előtt ballagtunk, tele szomorúsággal és félelemmel. így ballagtunk Linz utcáin, míg egy fene nagy épülethez nem értünk. Ez valami főparancsnokság lehetett. A belső udvarban minket félreállítottak, a „mi autónkkal” pedig eltűnt a két katona. Ott vártunk sokáig, míg végül meguntuk, és kevés kis német nyelvtudással és mutagatással kértük, hogy adják vissza a kocsit. Nem tudjuk, hogy megértettek-e, de a vége az lett, hogy jött egy amerikai katona és azt mondta, hogy menjünk vele.

Nemsokára megint egy nagy épülethez értünk. A mi katonánk azt mondta, hogy várjunk kint az utcán, ő pedig bement. Mi nem sok jót sejtettünk abból, ha ide bekerülünk. Az ablakokban sok német katonát láttunk. Fogtuk magunkat és szépen olajra léptünk, de nem egyszerre, hanem kettesével. Én mentem Maczelka Jancsival. Maczel- ka Pista meg a pesti sráccal. Ez a hely majdnem a Duna partnál volt. Lementünk oda, és láttuk, milyen nagy sürgés-forgás van ott, a hazafelé igyekvők között. Volt ott egy nagy sportlétesítmény, amiben sok kajak volt, és azt hordták ki. Összeállítottak kettőt- hármat egymás mellé és lécdarabbal összeerősítették. Többen ilyen tákolmánnyal indultak el a Dunán. Mi is válogattuk a kajakokat, de már nem találtunk jót, egyik lukas volt, a másik repedt volt. így hát kénytelenek voltunk továbbmenni. Maczelka Jánossal voltunk ketten, a másik két barátunkkal nem találkoztunk, nem tudtuk mi lett velük.

Nem tudtuk merre kellene menni, hogy mielőbb kijussunk a városból. Találtunk egy olyan lágerfélét, aminek nyitva volt a kapuja, és többen voltak az udvarán. Maczelka Jancsi azt mondja, hogy ő bemegy és beszél velük, én meg kinn maradtam az utcán. Jancsit körül kapták az emberek, láttam, hogy itt nem fogadták valami kedvesen, de végül elengedték, és elmondta, hogy voltak köztük olyanok, akik magyarul beszéltek, és meg akarták verni. Azt mondták, hogy piszkos njilas fattyú.

Nemsokára kiértünk a városból, a Duna partjára, és egy nagjon örömteli meglepetésben volt részünk. Megláttuk Maczelka Pistát és a pesti srácot a Dunán egy pontonban. Nagy kiabálásunkra észrevették minket, és felvettek. Újra cg) ült volt a csapatunk.

Nemsokára esteledett és azon gondolkodtunk, hogy hol kellene kikötni. Attól féltünk, hogy éjjel ellopják a pontonunkat. Meg féltünk a kiszabadult raboktól, akiknek fegyverük volt és part menti erdőkben kószáltak és lövöldöztek. Nem tudtuk, hogy milyen rabok lehettek, a fejük tetején élőiről hátrafelé egy csíkban kopaszra volt a hajuk levágva. Találtunk kikötésre alkalmas helyet, egy kis szigetecskét, ahol biztonságban éreztük magunkat.

Másnap továbbindultunk, és nemsokára találtunk egy magyar uszályt a partnál kikötve. Odairányítottuk a pontonunkat és ott nagy kedvesen és örömmel fogadtak minket. Öt-hat főnyi létszám volt az uszályon, egyrésze uszályszeméi) zet és katonák. Azért örültek az érkezésünknek, mert ők is jöttek volna hazafele, de nem volt mivel, a pontonban meg kényelmesen fértünk. Mi is jól jártunk, mert az uszályon volt minden. Olyan kaját készítettek, hogy otthon sem ettünk jobbak, úgy jóllaktunk, hogy majdnem kidurrantunk.

Másnap megrakodtunk élelemmel, takarókkal és sok holmival. Az egyik uszá- lyos még kerékpárt is hozott. Azt számoltuk, hogy pünkösdre hazaérünk, ami akkor május 16-ra esett. A Duna folyása itt nagyon gyors, úgy éreztük, hogy haladunk úgy, mint közepes tempóban kerékpárral. így indultunk el a gazdátlanul maradt uszálytól, jó reményekkel és biztonsági érzetet adott az, hogy felnőtt érett emberek147