Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
összeszorította a fogát, bármilyen éhes is volt, és elfordította a fejét. Végül kiküldtek bennünket. A barakkokban vártak bennünket, nagy volt az öröm, hogy nem ettünk. A délutános műszakot már nem engedték ki, éhen nem lehetett dolgozni. Majd éjfél fele felköltöttek, hogy menjünk enni, akkorra rendeződött a helyzet, ígéretet kaptunk, hogy még az évben hazamegyünk. Elérkezett 1948. szeptember hónap utolja-fele, nagy volt a készülődés. A civilek naponta mondták, hogy megyünk haza. Mi csak azt mondtuk, megyünk másik lágerbe. Bent a lágerban mindenkinek rendbe kellett hozni magát, a rossz ruhákat ki kellett cserélni, még azon a délutánon is ki kellett menni munkába. Kihirdették a lágerben, hogy holnap megyünk haza, azaz 1948. október 4-én. El kellett költeni ami pénzünk volt. A gyárral szemben volt az étkezde, kimentünk ebédelni. Öt adag ebédet ettünk meg fejenként. Vettünk vajat, kölnivizet, cukrot amit szétosztottunk az ott dolgozóknak. Délután indultunk a lágerből gyalog az állomásra, a láger fúvószenekarának kíséretében. Katonás rendben, nótaszóval a civilek kísértek az állomásra, köztük voltak a mi munkatársaink is, integettek, az idős bácsi sírt is. Az állomáson negyvenen kerültünk egy-egy vagonba. Ez már annyiban különbözött, hogy az ablakokon nem volt szögesdrót, az ajtókat nem zárták be. Ekkor már bíztunk benne, hogy hazafelé jövünk, Máramarosnál jöttünk át és Debrecenbe vittek bennünket gyűjtőlágerbe. Itt voltunk karanténban több hétig. A Vöröskereszt adott mindenkinek egy-egy lapot, meg kellett címezni és leadni. Ezzel értesítették a hozzátartozókat, hogy megyünk haza. Október 31-én kaptuk meg azt a bizonyos dokumentumot, a hadifogoly igazolványt, egy vasútjegyet, egy egészségügyi lapot és 20 forintot.” (Szuromi József) „Több alkalommal tartottak gyűlést a lágerban, hogy megmondják, mikor megy egészséges szerelvény haza. (Mert beteg szerelvény többször is indult.) Az utóbbi esetnél is tuszkoltak bennünket a gyűlésre. Úgy szeptember végén mondták meg, hogy október 15-én indul egy egészséges szerelvény. Már 14-e volt, mikor beszéltük a bajtársakkal, hogy még semmi hír a hazamenetelről. Már le is mondtunk róla. Majd csak este tudtuk meg, hogy mégis megyünk. Csak lefekvés előtt tudtam meg, hogy én is az első csoporttal jöhetek haza. Október 15-én nem mentünk dolgozni, hanem fürödni és felszerelni. Jobb ruhát, cipőt kaptunk. Tizenötödikén délután elindult velünk a szerelvény Magyarország felé. Máramarossziget, Debrecenen át és október 28-án érkeztem Vásárhelyre. Fiatal életem legszebb éveiben, 19-23 éves koromig voltam ártatlanul hadi fogságban." (Lugosi Imre) „A mariapoli fogolytáborban éveken át tiltakoztunk az ellen, hogy itt tartanak a hadifoglyok közt, holott mi 22-en csak leventék voltunk, fegyvert sosem fogtunk. Tiltakozásunk mindaddig süket fülekre talált, mégnem eljött annak az ideje, hogy a hadifoglyokat is haza kellett volna engedni... 1948. február 24-én áthelyeztek bennünket, a még élő 16 volt leventét a „civillágerbe”! Ez a civilláger ugyancsak Donbasz körzetében volt. Gyalogmenetben hajtottak oda bennünket. Az itt talált civil „foglyok” Arad és Temesvár környékéről elhurcoltak voltak, felerészben 18-20 éves lányok.40 A munkahelyünk 280 m mélyen volt a föld alatt. Amikor leereszkedtünk, még gyalogolni kellett kb. 8 km-t. Magán a munkahelyen csak térdelve lehetett fejteni a szenet, a vágatok 70 cm magasak voltak. Könyökünkön és a térdünkön vastagabb volt a bőr, mint másnak a talpán. Amikor 1949 nyarán szóba jött, hogy most már a civil foglyokat - (akik elitélve sohasem voltak, akik semmiféle bűnt nem követtek el a Szovjetunió ellen!) - is haza 10 A polgári lakosság elhurcolásáról 1. Dobozi Eszter: Magyar nők szovjet lágerekben I—II. (Hitel 1989. 18. és 19. szám), Kormos Valéria írásai a Nők Lapja 1989. 16., 17., 18., 28. számában. 136