Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
sen. 6-án reggel feltűnő volt, hogy kb. 350—400 magyar fogoly nevét felolvasták, köztük engem is és mi nem mentünk aznap munkára. Kezdődött a találgatás, hogy velünk mi lesz. A lágerorvos mellett dolgozott két német fogoly. Ők mondogatták, hogy megyünk haza. Az izgalmunk a tetőfokon volt. Úgy 11 óra körül kb. 10 teherautó jött. Névsorolvasás után, felszálltunk a kocsikra és bevittek a nagylágerbe. A gyűjtőlágerben orvosi vizsga, fürdés, 10 napos tétlenség következett, majd a tizedik nap tiszta ruhát kaptunk és délután gépkocsik hordták az előkészített 1200 foglyot az erre a célra kijelölt vasútállomásra. Az állomáson egy magas rangú tiszt búcsúztatott bennünket. A szívünk a torkunkban dobogott. Láttuk, hogy a gépkocsiról rakták a vagonba a kenyeret, meg ládás gyümölcsízt, konzervet és őr is mindössze 6 fő volt. Felcsillant a szabadulás fénye előttünk. Sírtunk és nevettünk, sem éhesek, sem szomjasak nem voltunk. A honvágy érzése talán ennél jobban soha nem fogott el az eltelt három év, illetve 40 hónap alatt. 1948. szeptember 17-én este elindult a szerelvény, 1200 igen boldog hadifogollyal Magyarország felé. Szeptember 22-én megérkeztünk Máramarosszigetre. Itt ismét orvosi vizsgák, fürdés, ruhaváltás, igazolások tömkelegé és 24-én vagonba szálltunk és irány Debrecen. Sírtunk és nevettünk, egymás nyakába borulva. Örömünk határtalan volt. Debrecenből szeptember 26-án 10 órakor személyi igazolvány, vasúti szabadjegy és 20 Ft átvétele után, megyénként indítottak bennünket az induló vonattal. Az igazi szabadulás napja 1948. szeptember 27. (hétfő reggel, 5.00 órakor) az orosházi állomáson, volt ahol a szüleim már vártak. Megtörtént a régvárt viszontlátás. Ismét sírtunk meg nevettünk, öleltük egymást. A jó Istentől való kérésünk teljesült. Hazaértem!” (Király Mihály) „1948. május 1-én az ottani városparancsnok beszédet tartott a hadifoglyoknak, hogyha jól dolgozunk továbbra is, augusztusban haza fogunk menni. Eljött az augusztus, mi megkaptuk egy másik láger címét, egy bányalágerét, azok mentek el a mi címünkön. Augusztus szép nyári nap volt, hogy hányadika nem emlékszem. Az udvaron aludtunk a poloskák miatt. Reggel ébresztő, rendbe tesszük a szobát senki nem ment reggelizni, nem mentek a kenyérért, fújták a kürtösök a munkára sorako- zót, mindenki elfoglalta a helyét, a szakács jelentette a kapuügyeleten, hogy senki nem ment enni. Bejött a politikai tiszt, az orosz lágerparancsnok, felsorakoztatták a századot a sportpályára és ott beszédet tartott, hogy nem akarunk hazamenni. A tolmács elmondta, hogy éppen azért nem eszünk! Utána el kellett menni az étkezdébe, de nem evett senki, mindenki visszament a kivonuló helyre. Ez már 10 óra felé volt, kiengedték a csoportot munkára. Mindenki elment a munkahelyre és dolgozott, mintha mi sem történt volna. Délben kihozták az ebédet azok részére, akik rendes műszakban dolgoztak, minden csoport elment az ebédlőhelyre, de nem ebédelt senki. Visszavitték az ebédet. Kint volt a gyárban a lágerparancsnok, politikai tiszt, az orvosnő, de nem volt semmi rendkívüli, mindenki dolgozott. Közben megtudták a civilek is, hogy mi a helyzet a magyarokkal. Mikor lejárt a műszakunk, jövünk lefelé a lépcsőn a toronyból, ahol dolgoztunk, megállít bennünket az egyik orosz munkás, azt kérdezte, hogy mi nem ettünk? Azt mondta, derék emberek vagyunk és a hóna alatt volt a napi kenyere, kettétörte, ide adta, és azt mondta azért ne haljunk éhen. Mikor két órakor bementünk a lágerbe, egyenesen az ebédlőbe kellett menni, 4 személyes asztalok voltak, el volt készítve az étel, helyet foglaltunk, ott volt akkor már Kijevből egy orosz őrnagy, az orosz lágerparancsnok, politikai tiszt, a doktornő, könyörögtek, hogy együnk. Az orvosnő sírt, hogy mi lesz velünk, nem akarunk hazamenni. Az őrnagy fogta az evőkanalat és etetni próbálta az egyik társunkat, de az 135