Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

főtt étel, persze csak kása. Az állomásokon mindenütt piac volt, lehetett venni tejet, sört, és vízvétel is volt. Máramarossziget előtt még egy razzia. Megnéztek bennünket, nincs-e SS jegy valakin. Sajnos egyet ki is szúrtak, és el is vittek közülünk.

Máramarosszigetre érve május 18-án már más lágerekből ott voltak a volt levente bajtársak és nagy ovációval fogadtak. Újra fürdés és az utolsó motozást egy orosz főhadnagy végezte. Minden írást, pénzt elszedni és eközben haladva az ajtó felé nyitott táskával. Kívül már ott várt a három Török testvér: Ernő, Imre, Sándor, nagy ovációval fogadva kettőnket. A tiszt kérdi: „Mit kiabálsz?” Ernő feleli: „Mi hárman testvérek, és ők ketten testvérek újra találkozunk”. A tiszt szemében könny csordul és csodálkozva orosz káromlással fűszerezve kilökött ládástól, iratostól mindkettőnket. Úgy értette, hogy mi öten tetsvérek vagyunk. így maradt meg mind a 60 itthonról írott levelünk és 3 notesz emlékiratokkal, fényképekkel. Az előttünk érkezett és közülünk is ABC sorrendbe szedett 2000 főt másnap már indították haza. Maradtunk kb. 500-an. Mi pedig vártuk a következő szerelvényt. De csak 200 fő törzstiszt, köztük 20 tábornok jött. Eltelt 1—2 nap, nem jött több fogoly. Majd nagy szaladgálás a fogadó tisztek (ezek már népidemokratikus hadsereg tisztjei) és az orosz tisztek futkostak föl-le. A törzstisztek megtudták, hogy nem fogadja be Rákosi a tiszteket, de minket sem, mert nem vagyunk eléggé átnevelve politikailag. A törzstisztek közénk jöttek azzal a kéréssel, hogy tartsunk éhségsztrájkot, akkor hazavisznek. Valóban megtartottuk: 3 nap nem ettünk egy falatot sem. Az orosz parancsnok pedig szerelvényt állított és 700 egészséges és 1000 beteget még a kórházból is indított haza. Záhonynál kaptunk jó paprikás húsostarhonyát és 2 rendőrt minden vagonba. Az ajtókat bezárták, és úgy jöttünk Debrecenig. Ott teherautókra szálltunk, és fürdőbe, valamint DDT-vel beszórva vittek egy laktanyába, ahol egy éjszakát töltöttünk. Május 29-én de. 10 órakor 30 fős csapatokban kísértek az állomásra. Orosházán már ismerős vasutassal találkoztunk és mindjárt telefonáltunk Sóshalomra az ottani őrházhoz, hogy szüleim jöjjenek kocsival elébünk, mert vonat akkor nap már nem volt.

Mi pedig megindultunk gyalog a most 47-es úton és a megyehatárnál találkoztunk. A kocsin jött elibénk édesanyám és két barátunk. Május 29-én este 11 órakor értünk a tanyánkba. Nagyapám, nagybátyám, és a szomszédok sokasága fogadott. Felejthetetlen perceket éltünk át, ezt leírni nem lehet, csak érezni. Végkielégítés: egy dokument, mely igazolja mettől meddig voltunk hadifoglyok és 20 Ft fejenkénti gyorssegély.” (Gy. Molnár Imre)

„1948 májusban jött az örömhír. Vége a hadifogságnak, megyünk haza, Magyarországra! Sorozatos orvosi vizsgálat után háromszáz embert kiválasztottak, köztük jónéhány vásárhelyit is. Más lágerből hoztak 300 embert és azok jöttek helyettünk haza a többiekkel együtt. Minket elvittek Karkovba, megmondták, hogy három hónapra. Mondanem sem kell, senki sem hitte.”

„Itt tudtuk meg, hogy mi a különbség két láger között. Itt már nevünk sem volt, az én számom 21 516-os volt és itt belgától kezdve, olasz, spanyol, német és ki tudja még, hogy milyen nemzetiségű hadifoglyok voltak velünk. Hazatérésünk is úgy történt, hogy ki volt írva, hogy 20 000-től 25 000-ig mennek haza. Akkor azoknak, akiknek ez volt a száma, sorakozni kellett és tényleg jöttünk haza. Debrecenben bocsátottak el bennünket. A sumi lágerben kb. 1800-an voltunk magyar hadifoglyok, 200 német hadifogoly volt még, tehát ahhoz képest, hogy egész kis láger volt, azonban mint mivel az én számom 20 000-en felüli volt, nem tudom, hogy hányán lehettünk. Július 10-én szabadultunk Harkovból.” (Kajtár Lajos)

„1948. szeptember 5-ig dolgoztunk mi hatan az élelmezésen, a többi az útépíté134