Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
zat volt a vagonjaiknál elmenni, a felismerhetetlenségig lesovány odott csont-bőr emberek. Többször állt a vonat, becsukták az ajtókat és kilestük, onnan hordták a hullákat. Szatmárnémetiben, aki még élt, leszedték és kórházba vitték. Ez az utazás már valamivel kellemesebben telt, mint mikor kifele vittek, mert legalábbis úgy gondoltuk, valóban hazafelé haladunk. Az út Románián keresztül vezetett. Jassi környékén vagoníroztak át a keskenyny omtávú vagonokba, és aztán a Déli-Kárpátokban jöttünk át Érdél) be. Egy reggel arra ébredtünk, Brassó állomáson vag)unk. Mivel itt már mag)ar szót is hallottunk és a vagonok nem voltak bezárva, lemerészkedtünk, hátha valami élelmet tudtunk szerezni. Úgy is lett, a sorstársammal ketten kaptunk egy mag)ar asszonytól sült kolbászt és ken) eret, amit azonnal bevágtunk és az lett a vége, hogy megülte a gyomrunkat. Pár napig az se nagyon kellett, amit a vonaton adtak. Brassóból tovább Erdélyen keresztül jöttünk Aradig. Aradról még Máramarosszigetre irányították a vonatunkat. Itt azután pár nap egy táborban kaptunk fertőtlenítést, majd újra vagonba szálltunk és Csap állomáson keresztül magyar földre érkeztünk. Ekkor nagy sóhaj szállt a lelkűnkből, hogy talán rövidesen otthon vagyunk. Magyar földön Hatvan és Cegléd érintésével jöttünk Szegedre. Mikor ezt a feliratot megláttam az állomáson, még nagy óbbat sóhajtottam. Szegeden a régi repülőtér épületeibe vezettek minket, itt már nem hajtottak. Aztán ismét fertőtlenítés következett. Sohasem felejtem, november közepén éjjel a szabadban a csillagos ég alatt, sötétben anyaszült meztelen válogattuk a ruháinkat, ahogy kihajigálták a fertőtlenítőből. Mikor ez is meglett, november 19-én sorakozó volt. A kapun kiszámoltak minket. Az orosz tisztát adott egy tolmácsnak, az vezetett a regi paprikamalomba. Ott kaptuk meg a bizony os „dokumentot”, amit még áprilisban ígértek.” (Berta Imre) „Langauban voltam amerikai fogságban. Nyolcágyas szobákban laktunk. A kosztunk igen jó volt, nem bírtuk megenni. Dolgoznunk nem kellett, csak néha takarítottunk a szomszédos laktanyában. Unatkoztunk. 1945 júniusában kértük, hogy engedjenek haza, de a parancsnok azt mondta, nem mehetünk még haza, mert az oroszok úgyis kivisznek hadifogolynak. 1946 márciusában átkerültem Weidenbe. Onnan jöttem haza 1946 áprilisában.” (Sándor Ernő) „1946. augusztus 18-án elérkezett az idő, hogy eljöhettem haza. Hála Istennek egyik reggel a német lágerparancsnok azt mondta: aki a nevét hallja, az félreáll. Én is hallottam a nevemet szólítani és kiléptem a sorból. Hála Istennek, egészségesen tértem haza. Dorogináról ugyancsak Kurszkba érkeztünk, 10 fő teherautóval. Kurszkból még többen is csatlakoztak. Sajnos út közben haltak meg, németek is, magyarok is. Debrecenben nagy volt az öröm. Kaptunk 5 forintot. Szeptember 26-án érkeztem Vásárhelyre. Édesapám is volt hadifogságban, de ő még 1945-ben hazajött. Hála istennek, hogy legalább itthon találkozhattunk.” (Tóth Sándor) „Itt szintén mintegy 2 hét telt el, hogy végre bevagoníroztak bennünket azzal, hogy megyünk haza. Ez utóbbit azonban mindannyian fenntartással fogadtuk. Féltünk, hogy más területre leszünk szállítva. Ez a félelmünk még hatványozódott, amikor egy-egy vasútállomáson magyarokat szállító fogoly szerelvényekkel találkoztunk, amelyek éppen ellentétes irányba mentek. Kérdésünkre, hogy — „Hová mentek tudjátok-e? — az volt a válasz, hogy — „Haza, és Ti?” — Válaszoltuk, hogy mi is. Végre — jóllehet a lágerünkhöz Máramarossziget volt közelebb, mégis a romániai 131
