Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

Foc$aniba kerültünk. Itt megint jobban reménykedtünk abban, hogy most már csak hazakerülünk. Azonban a táborban valami fertőző betegséget észleltek és több mint egy hétig nem mehettünk tovább. Végre elérkezett a boldog nap, vagonokban kerültünk Erdélyen keresztül Debrecenbe vittek. Az erdélyi magyarok fogdatatása megható volt, minden állomáson. Debrecenből a szükséges formaságok után 5 Pengővel a zsebünkben indult ki-ki saját szülővárosa felé. így érkeztem 1947. június 25-én haza. Itthon még félévig kezelték a lábamat.” (Juhász Károly)

„1948 tavaszán befejeztük a munkát, összecsoportosítottak bennünket. Alig használt ruhát kaptunk. Kezdtük remélni, hogy most végre már hazamegyünk. A vagonokat sem zárták ránk, az őrökkel beszélgettünk. Visszamentünk Tusinóba. Itt létszámba vettek minket, majd másnap munkába kellett mennünk. Senki nem akart dolgozni. A lágerparancsnok összehívatta a társaságot, és azt mondta, hogy amíg a transzport nem indul el, dolgoznunk kell. Körülbelül 1 hónapot dolgoztunk itt.

Április végén fertőtlenítettek bennünket, most új ruhát kaptunk. Április 30-án bevagoníroztak. Egy teljes napig álltunk az állomáson. Május 1-én 9 órakor a tűzijáték megkezdésekor indultunk el. Sokat álltunk útközben. Majd megérkeztünk a határra. Az oroszok még utoljára átmoztoztak bennünket, majd átadtak a magyar parancsnokságnak. Keskenyvágányú magyar kocsikba szálltunk át. Megérkeztünk Debrecenbe, ahol orvosi vizsgálat, fertőtlenítés várt ránk. 3-4 napig lehettünk itt. Kaptunk 20 forintot, egy hadifogoly igazolást, ami ingy enes utazásra jogosított fel a lakóhelyünkig. 1948. május 13-án érkeztem haza, Hódmezővásárhelyre. 46 kiló volt a testsúlyom.” (Olasz Sándor)

„Tehát kezdett egy kicsit jobb lenni a helyzetünk. Majd 1948 márciusában, nagy volt a láz, az oroszok is azt mondták, mentek haza most már. Ha követelőztünk, akkor azt mondták, hogy mit akartok ti, foglyok vagytok. Ha viszont dolgozni kellett, akkor azt mondtuk, hogy: „A fogoly csak annyit dolgozik, hogy éppen hogy dolgozzon”, — Akkor pedig azt mondták, hogy már pedig mi nem foglyok vagyunk, hanem jóvátételben dolgozunk. Tehát nem tudtuk, hogy mi tulajdonképpen miért vagyunk ott. Majd március 10-én azt mondták, hogy eljövünk haza. Hát előtte pár nappal valóban egy transzportot indítottak, de Romániába. A köztünk lévő magyarokat is, akik Romániában éltek, összeszedték, és tényleg március 10-én el is jöhettek. Mi aztán éltünk tovább a bizonytalanságban. Mondták azt, hogy mi is megyünk nemsoká haza, mert most már megindították a magyar szerelvényeket is, de nem hittünk már mi semmiben se. Mindig azt mondtuk, hogy kacsa az egész.

Egy délután kijött a lágerparancsnok, kis alacsony őrnagy volt. Nem nagyon tudtunk mi még akkor beszélni oroszul, de azt megértettük, hogy „máma dolgoztok utoljára”. Hát persze sapkák szálltak az ég fele, aztán nem is dolgoztunk mi délután. Összejöttünk kupacokba, beszéltünk, hogy mint, merre, meddig, tehát tettük a törvényt. Hát mikor megyünk este be, látjuk ám, hogy rengeteg ruha, bakancs, fehérnemű a gépkocsikon. Kérdeztük, hogy mi ez, azt mondták, hogy megyünk fürdeni, fertőtleníteni, öltözünk át az új ruhába, és megyünk haza.

Hát így is történt, egész éjszaka ment a fürdés, fertőtlenítés. Az összes ruháinkat ott kellett hagyni abban a helyiségben, ahol levetkőztünk. Személyes holminkat magunkhoz vettük, bementünk a fürdésre, fertőtlenítőbe. Szőrtelenítettek bennünket, kopaszra nyírtak. Egyéb szőrzetet is mind eltávolították, és akkor másik szobában adták az új ruhát. Új bakancsot, új sapkát, és már ezen nem volt rajta a hadifogoly jelzés, a VP, „vojna plenni”. Utána összeállítottak bennünket vagononként, így vár132