Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
15. Betegségben „Hát az orvosi ellátás: arról nem lehet beszélni nagyon semmit se. A foglyok közül alig volt orvos, de ha lett is volna, nem volt hozzá gyógyszer. Ha valaki mégis beteg lett, az ottani orvos, mert volt éppenséggel magyar orvos is, megmondta ez kellene, az kellene, de hát vagy volt gyógyszer vagy nem volt. Ha éppen kibírta jó, ha nem, úgy is jó. Volt: egy, kettő, három OK-s és a disztrófiás. Még a hármasnak ki kellett menni 4—5 órára dolgozni, a többinek nem kellett kimenni dolgozni, az bent csavargóit a lágerben. Mondjuk, ők voltak a láger-fenntartók. Söprögettek, pakolásztak, meg amit épp akartak csinálni. A disztrófiások, hát azok már olyanok voltak, hogy örültek, hogy élnek. Vagy kibírta vagy nem. Ha sikerült, kibírta, ha nem sikerült, akkor elpusztult. Úgy hullott az ember, mint ősszel a légy.” (Messina János) „A nagyon silány étkezés hozzájárult ahhoz, hogy a gyengébb szervezetű emberek úgy leromoljanak, hogy nyár végén már több orvosi vizsgálatot tartottak és kiszűrtek egy úgynevezett OK-s csoportot.” (Berta Imre) „1947-ben tudtunk egy kicsit a pénzből gazdálkodni olyan értelemben, hogy kezdtük javítani az életszínvonalunkat. 1947-ig bizony rettentő rossz kosztunk volt. Én is voltam még OK-s is. Ez azt jelenti, hogy annyira leromlottam, hogy nem tudtam dolgozni. Két vagy három hétig benn voltam a lágerben, de aztán később följavultunk. Ott történt meg az is, hogy Láda Jancsi egy nagy épülettömbbel leszakadt, és eltört a lába. Mi szolidaritást vállaltunk egymásért. Amikor nagy porfelhő volt, azonnal odaszaladtunk, és láttuk, hogy nem halt meg, hanem valamije eltört. A lábát fájlalta. Bevitték, este tudtuk meg, hogy combnyakcsontja eltört. Adtunk a mi kosztunkból neki, plusz még egy levest, meg a kenyér adagjához vágtunk egy-egy kis falatot a sajátunkból, és bevittük neki. Majd hamarosan elvitték kórházba, és 1946-ban ő haza is jött. Már előzőleg mondtuk úgy egymásnak, mert nagyon összetartottunk mi kocsisok, a régi kocsisok, ha valamelyikünk hamarabb hazatér, a szüleit egymásnak értesítjük, hát Láda Jancsi is értesítette a szüléimét. Nagyon jó érzés volt, mert anyám mikor írtam haza, és válaszlevelet kaptam tőle, közölte velem, hogy Láda Jancsi hozott rólam hírt.” (Kovács Dávid) „Adjudon mindenki állandó hasmenésben szenvedett. Itt a gyógyszerellátás ismeretlen fogalom volt. Orvosi vizsgálat három-négy naponként volt lehetséges, ha jelentkezett valaki. De ha befektették a priccsre, félő volt, hogy többet már nem fog felkelni. A végelgyöngyülés volt a végzet...” (Tóth Imre) 115
