Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
szeszmérőt. Volt egy ruszki ezredes, finn hadifogoly és a bosszúját rajtunk töltötte ki, de mi ezt is kibírtuk. Január 1-én ismét erdei munkások lettünk öcsémmel, mivel igen jól feljavultunk, de a dolgozók megfogytak, 47 embert temettünk el itt. Az erősebbeket kitették erdei munkálatokra. Éjjeli rakodók lettünk. így megengedte a munkaügyi tiszt, hogy nappal a konyhán mosogathassunk, s így a kondi maradt. így éltünk április 20-ig, húsvétig, akkor a láger feloszlott, visszavittek Sjassztrojba, nem nagy örömünkre, mert meg sem melegedtünk, már vittek tőzegtermelésre Szilivanova telepre, 6 km-re Sjassztrojtól. Ez borzasztó nehéz munka volt az 1914-es háború magyar hadifoglyai is már azzal a gépekkel termelték a tőzeget, amit nekünk is kezelni kellett, villany hajtotta, a norma 24 000 tőzegtégla 8 óra alatt. Ezt 16—18 fogoly végezte egy ruszki masinisztával és négy géppisztolyos őrrel, mert nagyon vigyáztak ránk. Késő őszig termeltünk (mint a téglagyárak) majd utána prizmáztunk, és télen szállítottuk. Vagonba hordtuk kassal és úgy vitte be a kis vonat a sesztroji kombinát fűtésére. A kombinát, papírgyár volt: 3 hengersor, vasüzem, faüzem, villanytelep, 4 turbinás és sok-sok szolgáltató üzeme 1 km2 területen. A tőzegtelepet 1947 januárban hagytuk ott, lehoztak a sesztroji lágerbe, itt már új láger fogadott. Fabarakkok 300 személyes, villanyvilágítás, modern konyha kevés étellel, közös fürdő, zuhanyzókkal, mosdóval (ez ugyan megvolt a tőzegtelepen is). Orvosi ellátásra nem panaszkodhatom. A tőzegen kaptam egy csonthártya gyulladást, felvágta egy dunántúli bányászorvos, Parlag Levente. Nagyon kedves ember volt, egy orosz orvosnő volt a felettese, ronda nő volt, nagyon haragudott a hadifoglyokra. A magyar orvos jóvoltából 2 hét pihenőn voltam, akkor öcsém mosodavezető volt, egy személyben 300 emberre mosott. A főlágerből a kombinátba jártunk dolgozni, a papír vagonírozása igen nehéz munka volt. Nagyobb méretű malmi taligán 2 q papírt kellett tolni 60—150 méterre. Voltam kovácssegéd, kőmívessegéd, szabó- és rakodómunkás. 1947 márciusában újra kivittek a tőzegtelepre, de csak 70 embert. Valamivel köny- nyebb életünk lett, mert csak civil őrök vigyáztak ránk és sokszor előfordult, hogy a puskát mi vittük ki-be, mert az őr elment a közeli faluba vodkázni. A 8 órai munka után elmentünk gombát szedni és azt a kietlen vidék gyümölcsét is gyűjtöttük: név szerint jagodát (ribizlihez hasonló) és áfonyát (ez is hasonlít a ribizlihez, csak a földön fut az indája). A tőzegtelepet augusztusban hagytuk ott, és áthelyeztek 40 főt a Ladoga-tó partjára fakitermelésre, itt földbunkerekben laktunk 10—15-en.” (Gy. Molnár Imre) 114
