Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
betonszerelők lettünk, 12 m mélyen dolgoztunk a turbina alapjának építésén. Májusban értünk a földszint és az első emelet betonozásához. Őszre már a harmadik emeletet és a tetőszerkezetet építettük. A gyár főmérnöke meg volt elégedve a munkánkkal és azt ígérte, hogy télen a belső szerelésen és a gyárban foglalkoztatnak bennünket azért, hogy ne vigyenek el más munkahelyre. Ez a tél is kemény, hideg volt; aránylag nem sok hóval. Kitavaszodás után folytattuk az építkezést.” (Kajták Lajos) „1947-ben már akkor protnyik lettem, tehát ács. Voltunk öten ácsok, abból egyönk sem volt „virtigli ács”, csak hát ácsnak vallottuk magunkat. Kaptunk egy tervrajzot, de azon csak úgy tudtunk elmenni, ha letettük a földre. Nem értettünk hozzá. Odahozattak rengeteg anyagokat, oszlopokat, úgy néztek ki, mint az itthoni villanykarók, ezeket leállítottuk, szépen benéztük, hogy pontos legyen, berajzoltuk vízimértékkel a magasságot, és ott fönn vágtuk a csapokat. Ugyanis fölemeltük a ráhelyezendő koszorúfákat, és akkor belemértük, letettük, kivéstük, és utána fölhelyeztük. Tehát barakk lett abból. Úgyhogy nagyon szép, azt mondta az orosz, „krasziva”. Ez volt a fölvonulási épület, ide raktároztuk a cementet, meszet, és egyéb dolgokat, ami egy gyár fölépítéséhez szükséges volt. Ezen dolgoztunk több hónapon keresztül, ez a munka is befejeződött. Akkor, mivel értettünk a fához, azt mondták az oroszok, hogy ti elmentek egy másik épületbe, most már kész épületbe, és ottan padlóztok. Azt is megtanultuk. Ölyan szépen padlóztunk, hogy öröm volt nézni. Csiszológéppel lecsiszoltuk. Azt mondta az orosz, hogy mi univerzálisok vagyunk. Mindenhez értünk. Hát értettünk, mert a kényszerűség rávitt bennünket.” (Kovács Dávid) „Amikor a 4-es lágerbe kerültem 3. kategóriás voltam, elég gyenge állapotban. Mindössze 35 kiló voltam. Ott volt még a lágerben Páncél László tanító, leventeoktató is, ő maradt velünk Hegyeshalomnál, mindvégig fogságban is. Ő is 3-as kategóriás volt. Az ilyeneket csak lágermunkára lehetett beosztani.” (Szuromi József) „Nekünk annyi könnyebbséget adtak az oroszok, hogy lágermunkát végezhettünk, azaz nem kellett messzire kijárni dolgozni. Pl. a közeli folyón úsztatott fákat kellett kikaparni a jégből. Ez igen nehéz munka volt. Én egyszer bele is estem a vízbe, úgy húztak ki a többiek.” (Balogh Ernő) „Körülbelül két hét múlva kikerültem a kórházból, s egy zsidóbrigádba tettek. Azok ruhát és cipőt javítottak, így én is azt csináltam. Könnyű volt, mert csak fatalpra kellett rászegecselni. Ott különben nagyon jó volt, mert a zsidóknak sok kajájuk volt. Egyszer aztán késő ősszel a brigád feloszlott. Egy része hazajött. Csináltak egy másik brigádot. Én is abba kerültem bele. Huszonnégyen voltunk benne, földi egy sem. Egy délvidéki koma volt a brigádosunk, a nevére már nem emlékszem. Jól beszélt oroszul. Éjszakára mentünk dolgozni egy fűrésztelepre, este hattól, reggel hatig. A Dnyeperről felvonó hozta a gömbfákat. Nekünk azt kellett osztályozni. Nagyon kemény munka volt, mert éppen télnek mentünk, sok ki is betegedett. Nem kellett két hónap, csak tizenketten maradtunk. Volt aki baleset miatt maradt ki. Egyszer engemet is majdnem agyonütött egy faderék, amikor a vagonból raktuk kifelé a vastag faderekakat, nem vették észre, hogy ott vagyunk. Majd később bekerültünk a fűrészgépekhez. Élőbb lent kellett dolgozni a pincében. A pincéből kellett a fűrészport fölhordani, pesze lépcső nélkül. Utána megint emelkedőnek föl kellett hordani a fűrészport. Ez a lábainkat igencsak tönkretette. 110
