Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
Nagyon gyorsan kellett mozogni, mert mindjárt tele lett a láda. Majd csak később gépesítették s akkor kerültünk föl a gépekhez. Itt már civilekkel is dolgoztunk. Itt sem volt könnyű munkánk, de nagyon jól összebarátkoztunk velük. Sok ennivalót hoztak be. Ekkor már fizettek is a munkáért havi 150 rubelt. Rubelünk annyi volt amennyi csak kellett, mert mindig loptunk s azt eladva kaptunk érte pénzt. Az orosz katonaőrök minden este vitatkoztak a kapunál, mikor dolgozni mentünk, mert mind velünk szeretett volna jönni. Ugyanis a civilekkel mindig hozattunk vodkát és némelyik úgy berúgott, reggel úgy kellett fölkölteni. Nekünk ott nagyon jó helyünk volt, mert mindenki szeretett bennünket. Másfél évig dolgoztunk ott, de nem sokszor ettünk a lágeri kajából. Ez alatt a másfél év alatt mindig éjszakások voltunk.” (Lakatos Tóth István) „Voltak brigádok, amelyek a brjanszki erdőbe mentek fakitermelésre. Dorogi- nában volt egy cukorgyár. Én is ott dolgoztam. Míg a répa feldolgozása nem indult meg, karbantartási munkát végeztünk. Amikor megindult ősszel a cukorgyártás, én a kazánházban kaptam munkát. Nem volt rossz sorsom, szeretett az orosz mérnök. Két műszakban dolgoztunk a gyárban. Vasárnap nem dolgoztunk. Háromszori étkezést kaptunk, meg lehetett rajta lenni. Az oroszok senkit nem bántottak. A kapitány is szeretett bennünket. Egy alkalommal én is voltam kint az erdőben. Találtunk két sírhelyet. Vásárhelyieké volt, de a nevüket nem lehetett elolvasni. Mezei virág volt a sírjukon. A kereszten volt a vassisak és géppuskagolyók. Én is szedtem mezei virágot a sírjukra.” (Tóth Sándor) „Sokáig nem akartam tudtukra adni, hogy vasas szakmám van. Annak idején hallottam tanító mestereimtől, hogy a szakmunkásokat az első világháború után is később engedték haza. Attól tartottam, én is úgy járok, ami aztán be is következett. Odajött az egyik brigádvezető, központi fűtés- és vízvezetékszerelőket keresett. Azt mondta, hogy jobb lesz, mint a romeltakarítás. Aztán meg ott lesz a százalék, lesz brigádkenyér, meg kása. Mivel a lényeg a létfenntartás volt, átmentem a csőszerelő brigádba. így kezdtünk szétszóródni. 1946 júliusában elvitték azokat a foglyokat, akiknek nem volt szakmájuk. így én maradtam ott mint szakmunkás és Lakatos Tóth István, mivel ő meg betegállományban volt. Korábban hazajött Láda János. Ő meg azért, mert falbontáskor eltört a lába. Szűcs József és Schlosszer Miklós betegség miatt kórházba került. 1946 augusztusában átvittek egy másik lágerbe, a 103-asba. Ott találkoztunk ismét a hét fiúval, meg több vásárhelyivel, akik idősebbek voltak nálunk. Ezek közül néhánynak a neve: Kiss Ferenc, Farkas Pál, Kovalik József, Kun János, Bacsa Sándor, Boldizsár Sándor, Kovács Lajos, Arany Gábor, Vincze Mihály, Kis Molnár Sándor, Szabó Sándor, Polyákovics Pál. Itt is hatalmas vasgyárba jártunk dolgozni, Zaporozsjisztál a gyár neve. Kezdődött a kokszoló, vasércolvasztó, Martin-kemence, lemezhengerde. Mikor mentünk, oda, láttuk, milyen romhalmaz az egész. Mondtuk is, ha még ezt is fel kell építeni, soha nem megyünk haza. De hát magyar emberhez méltón dolgoztunk, hogy legyen brigádkenyér, meg kása. Na meg egy kis rubelt is kaptunk, de csak akkor, ha jutott. 450 rubel volt az ellátás, azonfelül ha maradt, 150 rubelt kapott a fogoly. Ha jól dolgozott, 50 rubelt jóvá írtak neki. Egy alkalommal, 1947-ben, én is voltam kiváló dolgozó. Ezért egy hétig nem kellett kimennem dolgozni. Megnéztük a dnyeperi erőművet, és voltunk moziban is. Na, de azután ismét dolgozni kellett. Telt múlt az idő és felépültek a gyárak. Megindult a termelés. Úgy emlékszem 1948 májusában, vagy júniusában.” (Lugosi Imre) 111
