Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)
Farkas József: „Földet és jogot a népnek” (A függetlenségi baloldal útkeresése. Sima Ferenc útja a radikalizmusig)
gondozása miatt történt. 1903-ra tisztázódtak peres ügyei, de már nem térhetett haza, mert 1904-ben szégénységben, reményvesztetten meghalt. Az év elején írt leveleiben a szegénységét és betegségét is cáfolni igyekszik — ezeket már megírták az itthoni lapok — Hegyi Antal április 9-én írt levele már tudatta a szentesiekkel, hogy Sima Ferenc súlyos beteg. Április 19-én már maga Sima is a betegségéről írt Gálfy Sándornak. Ekkorra már mindkét szemére megvakult. Haza vágyódott. Június elsején azonban már meghalt Faiportban (Ohio állam) és már csupán ennek hírét tudatták röplapon a város lakosságával hívei. Halálakor óriási részvét mellett megindult a gyűjtés. Sima halálhíre az egész várost megrendítette, erre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a nekrológját az Alföldi Ellenzékben, amely mögött már Sima Ferenc fia László állt, az esküdt ellenség Tasnády Antal írta meg. Tasnády megrendítően írja le, hogy neki Sima Ferenc nem csupán ellenfele, de halálos ellensége is volt. Mint ellenfél legyőzhetetlen volt, hatalmas és diadalmas, de mint ellenség ő kapta a halálos sebet. Tasnády nem is a népvezért, „Szentes koronázatlan királyát” gyászolja benne, hanem azért kesereg, hogy „elveszett, kidőlt az egyetlen, az igazi, a nyíltszívű, az egyenes jellemű, a deréklelkű, a becsületes — ellenség. Mert az voltál Te Sima Ferenc! Nagy voltál, erős voltál, diadalmas voltál, kegyetlen voltál, kérlelhetetlen voltál: de mindig mindenütt nyílt, becsületes ellenségem voltál... Szentes népe megtalálhatja még az ő lelkének várát, fejedelmét. E tiszta magyar vármegye hazafias lakossága föllelheti még a maga megváltóját, kit tántoríthatatlan hűséggel kövessen. De támad-e még valaha egy igazi ellenség, aki becsületes, egyenes, tisztalelkű őszinte ellenség?”250 Tasnády szerint nem. Tasnády ezzel ítéletet mondott a megyei közéletről, melynek maga is részese volt. A halál utáni megbékélés igazi indítéka is Sima Ferenctől származott. A becsületes nyíltszívű ellenség nagyságát mi sem mutatja jobban, hogy már 1903-ban jelképes békeszerződést küldött Tasnády Antalnak, amelyben részletezte a kíméletlen harc tanulságait, kérve, hogy okuljon belőle, mert neki már késő. Tasnády nem válaszolt, mert Sima még távollétében is veszélyes ellenség volt ellenfelei számára. A már ismertetett becsmérlő írásában Lakos polgármester jól jellemzi a helyzetet, amikor így ír: „Ha Sima nem félne a büntető igazságszolgáltatás kezétől, s közénk találna teremni, akadna még elég elvakult a jó nép kebeléből, akik vállaikra emelnék és felbátorítanák: íme, Te a népnek bálványa ülj trónusodra, vezess bennünket ismét a megigazulás — valójában pedig a megbolondulás felé” — teszi hozzá a polgármester és úgy véli, hogy a nép annyira elfajult, hogy gondozni, ápolni kell, „nehogy a társadalomra közveszélyessé váljék, ezért a tömegért imádkozni illik, hogy elvakultságában kárhozatra ne jusson!”251 Ezután következik az I. 48-as Népkör elmarasztalása, gyalázása, amelyik menekülése után Simát nyomban díszelnöknek választotta. Ezt a magatartást a legnagyobb fokú erkölcsi süllyedésnek minősíti, amihez „az értelmiségnek alacsony színvonalán álló a fegyelmet nem igen szívlelő tömegek” képezték a talaját. A polgármester szerint, ahol ezeket nevelték, az iskolákat fel kellene gyújtani, és a családok meddőségre méltók. A „király” oldalakon keresztüli gyalázása féktelen indulatoknak engedve, kevés polgármesteri bölcsességet mutatott. Ä fentiek fényében értékelhető igazán az az önkritikái elem, hogy az elején sokat vétettek az „igék ellen”, de a leszámolás idején „jócskán fordult a helyzet”. Mennyit véthettek valójában Sima ellen és az „igék” ellen, ha ezt egy ilyen elfogult eszmefuttatás is megjegyzi? A Sima távollétében is továbbélő mozgalom nem érte be kárhoztatással és imával, ezt a polgármester is tudta és már 1900-ban 300 négyszögöles házhelyeket osz250 Alföldi Ellenzék 1904. június 15. 851 Szentes v. polgármesterének 1901. évi jelentése 347