Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)

Farkas József: „Földet és jogot a népnek” (A függetlenségi baloldal útkeresése. Sima Ferenc útja a radikalizmusig)

tottak ki a városban a rászorulók között. A következő években pedig több telepítési akciót is elindítanak. Akadnak viszont Simának is követői. 1903-ban Sándorfalva, Algyő és Tápé községek kérik a kormány közbenjárását gr. Károlyi Gyula örököseinek tulajdonát képező 4000 holdas birtok parcellázásához. Egyik vezetőjük Rasko- vitz Arthur, a Szegeden megjelenő Közvélemény c. lap szerkesztője. A Tiszáninneni járás főszolgabírója jelenti róla: „Ezen egyénről pedig tudva van, hogy egyedüli törekvése mindig a közbéke és a rend felzavarása és nem a nép anyagi érdekeinek előmozdítása.”251

Sima már érezte, tudta, hogy nem fog visszatérni, harcának és elveinek folytatóját fiában, Lászlóban látta, ezért hozzá intézett leveleiben szinte megesketi a harc folytatására. Sima László értett a szóból és átvette a zászlót: „E levél nekem Apám életében parancs, halála után pedig végrendelete lesz. Benne az elv és eszme emberének oly emelkedett megnyilatkozása van, mely párthíveit mindezekre lelkesíti.” A sajtóban közzétett tömör megjegyzés, mely Sima levele mellé került, tudatta a néppel is, hogy Sima László kész a zászlót tovább vinni.

A fiú, higgadtabb, bölcsebb, körültekintőbb, tanul apja példájából, bár az apa erre nem inti, ellenkezőleg: elutasítja, hogy Ő a népért feláldozta volna magát. „Én nem áldoztam fel magam a népért, csak több áhítattal éltem elveimnek, mint ameny- nyit a mai kor lelke megért és erkölcse elbír. Hiszen nem áldozat az, ha az ember a leikével összeforrt ideáloknak él. Egy egyszerű teljesítése a kötelességnek, melyet egyesekre a végzet kimért. Én más úton nem járhattam, másként nem cselekedhettem, mint a bennem élő ösztön és egy belső sugallat parancsold... Ha százszor kellene újra kezdeni életemet, — melyet megfutni egy embernek úgyis bőségesen elég — ismét a néppel kezdeném, mert nekem ez a sorsom míg e földön járom göröngyös, nehéz utamat.” Azok ellen sem érez gyűlöletet, akik asztalától felkelve indultak júdási útra, mondván, hogy az üdvözítő sem panaszkodott a keresztfán, hogy hívei nem osztják meg vele a golgotát. „Én nem vagyok bölcs — teszi hozzá — de annyira igazságos vagyok, hogy sorsomért a népnek melyért küzdöttem szemrehányást soha nem teszek, sőt örök hálát érzek iránta, mert egyre megtanított és ez az, hogy nem a születés, nem a tudomány, vagy műveltség teszi az embert nemessé, hanem a szív, s ezzel ma már csak a nép rendelkezik. Ez a világon a legnagyobb földi kincs és a nép ezt a kincsét a földön kevésnek adta inkább oda, mint nekem. Én tehát nem éltem hiába és nem szenvedtem semmiért.” Sima úgy véli, hogy neve a nép szívében örökké élni fog, másokat egy emberöltő elfelejt, őt megnyugvással tölti el az a tudat, hogy a földön minden múlandó csak az emlékezet marad meg. A fiát a küzdelem folytatására buzdítja. „Felveszed a küzdelmet, ahol én letettem, s harcolsz a nép oldalán, mint küzdöttem én. S innen messze országokon túl, hol a nép erős, hol jog törvény és igazság nem széltől űzött röpke szó, hanem izmos valóság: figyelemmel kísérem lépteid nem pusztán, mint apa, hanem mint a népjog védője, ki inkább szeretlek a jog és szabadság védelmében szegényen, mint puha hajlongó derékkal fényben gazdagon.” Elmondja, hogy neki is többször lett volna lehetősége pozíciót szerezni csupán a hallgatás árán, de nem tette, és fia sem tehet másként, „...a név melyet viselsz, maga egy zászló, mely a nép közül emelkedett föl — írja és szinte kötelezi utódait a folytatásra — megvetés legyen sorsa minden ivadékomnak, ki ezt onnan kivinni megkísértené. Emelni kell. Emelni lehet! S ez a te kötelességed. S én éljek bárhol a világon sírig büszke és boldog leszek, s bárhol is nyugodtan alszom örök álmot, ha gyermekeim eszméim győzedelméért harcolnak. Hogy látom-e hazámat valaha, nem tudom, de Szentest örökké lelkemben hordom. Emelkedjék, virágozzék s áldás legyen minden

262 CsmL főisp. ein. res. 23/1903., 25/1903.

348