Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)
Farkas József: „Földet és jogot a népnek” (A függetlenségi baloldal útkeresése. Sima Ferenc útja a radikalizmusig)
Ökolicsányi László (Ugrón Párt) Szentiványi Árpád, Ivánka Oszkár, (Nemzeti Párt) képviselték, míg a kormánypárt részéről Bánffy, Perczel, Lukács, Erdélyi, Wlasics, Joszipovics miniszterek, Podmaniczky báró, pártelnök, Tisza István, Andrássy Gyula grófok, Pulszky Ágost és mások képviselték. A kormánypárt igyekezett rangos megjelenésével is készséget kifejezni, és nyomást gyakorolni. Győry Elek kifejtette, hogy a béke ára a 16. § ejtése lenne. Erdélyi ezt kereken visszautasította, hasonlóan nyilatkozott Tisza és Bánffy is. Ivánka Oszkár készséggel járul a parlamenti rend helyreállításához, ha a gazdasági javaslatok letárgyalása után legalább két hetes szünetet kapnak. Ivánka magatartása jól tükrözte a Nemzeti Párt földbirtokos tagjainak az óhaját, első saját gazdaságuk érdeke, azután a hazáé. Végül híveivel való tanácskozás után Pulszky terjesztette elő javaslatukat, miszerint kompromisszumról csak akkor, ezután lehet szó, ha az ellenzék visszatér a rendes tárgyalási mederbe és nem akadályozza a napirenden levő javaslatok letárgyalását. Erre Sima kijelentette, hogy így semmiféle egyezség nem lehetséges és ezután a békéltető bizottság feloszlott.176 A további tárgyalások már Bánffy és közvetlen hívei nélkül folytak, a tárgyalásokat Szilágyi Dezső és Széli Kálmán vezették a kormánypárt részéről, ezzel azt az illúziót keltve, hogy készek Bánffytól megválni. Ez be is vált, mivel az ellenzék úgy értékelte a helyzetet, hogyha a béke létrejön ez egyet jelent Bánffy bukásával, aki presztízskérdést csinált a 16. §-ból. A július 29-én lezajlott megbeszélésen, melyen az ellenzéket Apponyi és Szentiványi, Kossuth és Győry, Holló Lajos és Szalay Károly, valamint Molnár János és Rakovszky István (Néppárt) képviselték a következő megegyezés született: A kormány belemegy a 16. § módosításába, viszont az ellenzék biztosítja a kiegyezési provizóriumnak és indemnitinek és a bizottságok által letárgyalt javaslatok zavartalan tárgyalását. A kormány kötelezi magát a kiegyezési provizóriumnak a status quo alapján történő letárgyalására. Ha pedig az 1867-es törvény az osztrák állapotok miatt nem lenne alkalmazható, az ellenzék szabad kezet kap.177 A feltételeket az ellenzéki pártok hosszas vita után elfogadták és a kormánypárt is elfogadni kényszerült. Az alkut a függetlenségi baloldal keserűen vette tudomásul mindkét árnyalaton belül, számolva annak lehetőségével, hogy az akció mégsem vezet majd Bánffy bukásához és ezzel a Bánffy-érán semmit sem változtattak. Néhány képviselő elszántan folytatni próbálta az obstrukciót, de be kellett látniuk, hogy magukra maradtak. A legtöbb hajlandóság a néppárti atyákban volt, de pártjuk álláspontját nem bontották. A cukoradóról szóló törvénynél már csak a zárszavak maradtak hátra a részletes tárgyalás előtt — aki határozati javaslatot terjesztett be élhetett a zárszó jogával és így mégegyszer hozzászólhatott — erről azonban már sorra lemondtak a képviselők. Szinte Sima Ferenc egyedül próbálkozott a zárszó ürügyén újabb időhúzó beszéddel, de ezt már a baloldalon sem értékelték úgy mint korábban. Az ellenzék a látszatsikerrel elégedett volt, megelégedett ezzel az ellenvágással a kormány felé és a következőkben már menetrend szerint haladt a parlament munkája, a pártfegyelem pedig azokat is kötötte, akik a szívük mélyén mindettől undorodtak. A leszerelés csak tovább élezte a Függetlenségi Párton belüli, korábban is létezett, ellentéteket. A birtokosok a parlament és a birtok között ingáztak, szabadságot sürgettek és hamar kiviláglott a tényleges érdekazonosság a kizsákmányoló osztályok képviselői között bármely oldalán is üljenek a parlamentnek. A parlamenten belül még csupán néhány képviselő jutott el odáig, hogy saját ellenzéki pártjával is elégedetlen legyen, de a parlamenten kívül már egyre nagyobb táborral rendelkeztek. 272 176 Népszövetség 1897. július 24. 177 Népszövetség 1897. július 31.
