Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)

Farkas József: „Földet és jogot a népnek” (A függetlenségi baloldal útkeresése. Sima Ferenc útja a radikalizmusig)

Az alföldi függetlenségi körök iparos és paraszt polgárai, a fővárosi polgárság jelentó's része már a radikálisoknak mondott függetlenségi párti képviselőkkel rokonszenve­zett. A parlamentben felvetett eszméiknek visszhangja nőtt. Mindezek a tényezők a függetlenségi mozgalom felbomlása irányában hatottak. II. A függetlenségi mozgalom eszmei egységének megbomlása, kísérletek egy radikális párt megalakítására (1897—1900) Az obstrukció feladása és a kormánypárt felé vállalt kötelezettségek tovább bontották a Függetlenségi Párt ingatag egységét. Míg korábban a kialakult gyakor­latnak megfelelően a képviselőknek a pártprogramon túlmenően szabadságuk volt az egyéni állásfoglalások kialakítására, addig most az alku azoknak a képviselőknek a kezét is megkötötte, akik a kormánnyal szemben a harcosabb magatartást sürget­ték. A párt vezérkarának békülékeny magatartása keserűséggel töltötte el azokat, akik őszintén hittek a Bánífy-rendszer gyors megbuktatási lehetőségében. Sima Ferenc az obstrukcióról írt röpiratának — az obstrukció jogosultságát, eszközeit, módszereit elemzi — befejező gondolataiban is megnyilvánul ez a keserűség: „E műnek nem feladata az ország sebeit tárni fel. E sebeket érzi, látja, tudja az ország társadalmának minden rétege. Panasztól kiált Kelettől Nyugatig, Déltől Északig az ország minde­nütt. A nemzet élő organizmusára tapadt, ezt fojtogató polyp karjai közül menekülni vágy. Ki szabadítja fel az iszonyú rendszer hatalma alól a nemzetet!”1 Sima Ferenc­nek a cukoradóról szóló törvényjavaslat során elmondott zárszavai is hasonlóan vetik fel a kérdést. Az időhúzó beszédnek jelentős részében a kormányt bírálta, de beszéde az alkudozó társainak is szólt. „Az a harc, amelyet az ellenzék folytat nem csupán a 16. § sérelméből ered, hanem onnan is, — mondotta Sima — hogy a kor­mány a maga erőszakát, hatalmi visszaéléseit teljes mértékben igyekszik az ország minden pontján érvényesíteni és minden önérzetes megnyilatkozást elfojtani... e kormányzattal szemben az igazi ellenzéknek nem szabad lankadnia, hanem lelke­sednie kell a harcra a községházától a vármegyeházáig, a fórumon, a parlamentben, a sajtóban s mindenütt, ahol erre tér és alkalom nyílik.”2 Természetesen a Bánffy-kormány bukását az egész ellenzék óhajtotta külön­böző okokból és így a kormányellenes beszédeik során az ellenzéki képviselők élén­ken helyeselték is egymás beszédét, voltak akik a Wekerle-kormány által elmaradt reformpolitikát hiányolták, vagy a nemzetiségi mozgalmakat sokallták, egyházi sérel­meket hánytorgattak. A közös ok a kormány és a miniszterelnök személyének alkal­matlansága, erőszakossága, a választásokon elszenvedett sérelem volt. A ténylegesen felhozható sérelmeket, a dolgozó osztályok helyzetének, nyomorának számonkérését és a kibontakozó tömegmozgalmakkal szemben alkalmazott véres terrort, a szociál­politika elégtelenségét, szociálpolitikai reformok sürgetését csupán két képviselő ve­tette fel következetesen, Sima Ferenc és Visontai Soma. A kormány létjogosultságát pedig erről az alapról csupán Sima Ferenc kérdőjelezte meg. Felhozza Rakovszky István korábbi interpellációját, amelyben 15 ezer nyomorgó téglagyári munkás hely­zetét panaszolja fel Rakovszky és semmi intézkedés nem történt. Majd így folytatja beszédét: „Tizennégy-tizenöt cukorgyáros sorsa külön gondoskodás tárgya, akkor 1 Sima Ferenc: Az obstrukció mint parlamenti fegyver Bp. 1897. 2 Képviselőházi Napló 1896. IX. k. 94.1. július 29. 273

Next

/
Oldalképek
Tartalom