Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)
Forczek Zoltán: A hódmezővásárhelyi céhes ipar utolsó időszaka (A válság és megszűnés évtizedei)
felszámolhassuk. Ausztria ezekben az években gazdaságilag is igyekezett kiaknázni katonai győzelmét, amihez a szempontokat már a feltörekvő osztrák nagytőke érérdekei határozták meg. A burzsoázia világos törekvése volt, hogy egyaránt monopolizálni akarta a maga számára Magyarország nyersanyagbázisát és árupiacát. Ezért bontotta le a kormány az osztrák örökös tartományok és Magyarország között hiizó- dó vámhatárokat. 1851. július 1-től maradéktalanul meg is valósult a közös vámterület. Ezekben az években lendült fel hazánkban a vasútépítés is, osztrák tőkével és természetesen osztrák érdekeknek megfelelő nyomvonallal. A Bécs—Pest—Szeged— Temesvár vonal a legfontosabb gabonatermő vidéknek, a Bécs—Pest—Szolnok— Debrecen vonal pedig az állattenyésztés Tisztántúli centrumának az örökös tartományokhoz való kapcsolását jelentették.2 A kor követelménye volt már, hogy a termelésben és az értékesítésben egyaránt érvényesülhessen a vállalkozói szabadság és a versenyszellem. Az osztrák burzsoáziának is ez állt érdekében. Ezzel magyarázható, hogy a hazánk területén működő céhek még az egyoldalú érdekekre építő abszolutista gazdaságpolitikától sem kaptak megnyugtató garanciát a tartós fennmaradáshoz. 1851 elején jelent meg a Geringer-féle — ideiglenesnek nevezett, de közel egy évtizedig érvényben tartott — rendelet, amely az iparűzést szabályozta. Ez a rendelet is érvényben tartotta a céhrendszert, de újabb céhek szervezésére már nem adott módot.3 A gazdaságtörténeti vizsgálódás tehát ráirányítja figyelmünket az abszolutizmus korának olyan tendenciáira is, amelyek a tradicionálistól való eltávolodást és a modernizáció irányába való elmozdulást fejezték ki. A fenti állítás akkor is igaz, ha nemzeti történelmünk szempontjából ezek a folyamatok rendkívül ellentmondásosak voltak, mert a birodalmi centralizációra és a germanizálás elemeire épültek. * Hódmezővásárhely a 19. század közepén egy tipikusan mezőgazdasági jellegű alföldi város. Gazdasága egyoldalú volt, a megélhetés úgyszólván egyetlen alapját a mezőgazdaság jelentette. Népessége tekintetében az ország legnagyobb települései közé tartozott. 1850-ben 33 090 ember élt a városban.4 Rendkívül dinamikus létszám- növekedést jelez az 1857. évi összeírás. A dokumentumok 42 5015, illetőleg 42 983 főről tanúskodnak.6 (Az 1857. évi összeírás városi összesítője, és az Országos Magyar Statisztikai Hivatal Új folyam I. 1893. adatai közötti 482 fős eltérés okait nem tudtam tisztázni F. Z.) Ekkora létszám már önmagában is feltételez és meg is kíván egy intenzívebb belső munkamegosztást, egy élénknek minősíthető piacot. De ez nagyon viszonylagos lehetett Hódmezővásárhely esetében a hagyományos életmód, az alacsony urbanizációs szint és az abszolutizmus rendszeréből is következő zsibbadt üzleti élet miatt. Az 1850-es években szinte megfoghatatlanok azok az impulzusok, amelyek a helyi ipart a tőkés fejlődés minőségi síkjára helyezhették volna. Ipari tevékenységet csupán kézműves szinten folytattak a városban. Az iparosok termelő- és értékesítő 2 Bekend T. Iván—Ránki György: A magyar gazdaság száz éve. Bp.. 1972. 11. és 48—54. o. 3 Magyarország története tíz kötetben VI./1. k. Magyarország története 1848—1890. Bp., 1979. 340—341. o. 4 Magyar Statisztika Évkönyv Új folyam I. 1893. Bp., 1894. 18. o. 5 Uo. 6 CsmL HR. IV. B. 1106. Hódmezővásárhely Város Tanácsának iratai C. 1. Népszámlálási iratok. Az 1857. évi összeírás összesítése. 198
