Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)

Máté Zsolt: Szeged XVI. századi helyrajza

Olvasómat, ha a képletek riasztanák, megnyugtathatom, hogy a fenti, elemi megfontolásokon túlmenően matematikai eszközt a munka során nem alkalmaztunk. A feldolgozást számítógépes úton végeztük.

Az Akadémián a témáról folytatott vitán Kristó Gyula joggal vetette fel, hogy ez a módszer csak akkor vezethet eredményre, ha két alapfeltétel teljesül:

1. igaz az, hogy a tizedjegyzék utcánként s a defter pedig tömbönként halad;

Vagyis a piateák valóban utcák, s a defter mahalléi valóban körüljárt tömbök,

2. ha az 1522-es évi népesség megfelel az 1548. évinek.

Vizsgáljuk meg az első feltételt! Párhuzamhoz kell folyamodnunk. Budáról készült az 1687-ből fennmaradt L’Haüy-féle térkép.

A budai térképen a középkori telekszámozások is megfigyelhetők (lásd a közölt részletet). A fő utca számozása valóban folytatódik a tömbbelsőt feltáró közben is, vagyis tényleg a fő utcához számították a belső telkeket. A választott példa pontos analógiáját még a múlt században is megtaláljuk Szeged több felsővárosi és alsóvárosi tömbjében is. Az alsóvárosi Deák utca példája arra a sokféle idézett példára is jó térképi magyarázat, hogy hogyan fordulhatott elő az a szituáció, hogy 1 teleknek 7 szomszédja ugyanabba az utcába esett. Mindkét térkép részlet rámutat arra, hogy a platheák mentén halmazszerű házcsoportok is felfűződhettek. Ez okozhatott rendezetlen látványt, azonban semmiképpen nem szabad, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy az utca fogalom relativizálódhat, pl. tömbbé oldódhat. Az utca a településtudomány egyik legalapvetőbb kategóriája. Mint közlekedési vonal térbeli pontok összekötését, s egyben — általában — az út mentén levő földrészletek (telkek) megközelítését szolgálja. E két alapvető sajátossága miatt számottevő nagyságú település térszerkezetében mindig megjelenik az utca. Ugyanakkor sok jó példánk van arra is, hogy a latinosán piateának nevezett egységeket a török fonetikusan, nyilván a köznyelvből véve, a magyar „utca” szóval írja le. Ezzel igazolva, hogy a korabeli népesség utcának nevezte őket.

Bartal A. glosszáriuma pedig plataticum = útadó, plateatim = in módúm platearum = strassenweisse meghatározást hozza. Nincs okunk tehát kételkedni abban, hogy a tizedjegyzék piatea szavai utcát jelentenek. A defterek mahalléinak „tömb” jelentését pedig külön cikkben igazoltam, amelyben Buda ismert térképének és ránkmaradt defterének egyértelmű — s ilyen értelmű — összefüggését részletesen ki tudtam mutatni.13

A második feltétel, hogy ti. az 1522. évi lakosság megfelel az 1546. évinek, csak a mondat szó szerinti értelmezésében igazolható: a két népesség között bizonyos megfelelés van. Személyi azonosságra csak nagyon kis mértékben számíthatunk. A családok egy-egy utcában való továbbélésének már sokkal több esélye van. Kétségtelen, hogy a törökök megjelenése felkavarta a népességet. Azonban a közvetlen harci cselekmények, pusztítás elükével a lakosság mégis csak a nagyobb biztonságot nyújtó városba települt vissza. Feltehetően nagyobbrészt saját tulajdonába. A törökök rendelettel biztosították a lakosságot a tulajdonjog szabad gyakorlásáról. A magyar hatóságok adókedvezményt adtak a házukat újjáépítőknek. Mohamedán lakosság beköltözhetett keresztény házakba, azt azonban, hogy magyarok szabadon ingatlant foglaljanak maguknak sem a török, sem a magyar elöljáróság nem engedélyezte. A város felügyelt az általa birtokolt háramlási jogra. A Rákóczi-szabadságharc utáni időről pedig például Szakály Ferenc mutatja ki, hogy a város azt is lehetővé tette, hogy a „rebellis” elárverezett ingatlanát valamelyik hozzátartozója váltsa magá13 Máté Zsolt: A magyarországi török defterek helyrajzi forrásértéke. Településfejlesztés 1988/2.

13