Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Habermann Gusztáv: A szegedi fősóhivatal és személyzete (1790–1848)
E rendezést később még további királyi utasítások egészítették ki, így például I. Ferdinánd 1548. évi december 22-i utasítása. A rendek mindig szívós harcot folytattak a magyar kamara nem csak névleges, de tényleges függetlenné válása érdekében, de ezt az 1681. évi XIII. törvénycikk és az ennek végrehajtása tárgyában kiadott 1682. május 20-i rendelet tette valamelyest valósággá.68 A török hódoltság kora Az előbbiekben nem tértünk ki arra, hogy a török seregek előrenyomulása és a bekövetkezett mohácsi vész után milyen helyzet alakult ki a sótermelés és forgalmazás terén az ország ama részében, amely fokozatosan török hódoltsági területté vált. Azt már említettük, hogy a mohácsi vész után a szegedi sókamara működése megszűnt. Ennek nem csak a mohácsi csatavesztés volt az oka, hanem az, hogy a török seregek 1526. szeptember 28-án megrohanták a kellően fel nem készült várost, amely alól nem régen Szapolyai János és negyvenezer főből álló válogatott serege elvonult. A törökök a várost kirabolták, ellenálló lakosságát felkoncolták, az el nem menekülteket és megmaradottak házanépét rabláncra fűzték, és a város minden épületét felgyújtották. Az élelmiszer és mindenféle áru hatalmas készletével rendelkező raktárakat kifosztották, és ennek során bizonyára magukkal vitték az ez időben is Szegeden raktározott hatalmas sókészletet, vagy legalábbis annak meg nem semmisült részét.69 Ez a kor az, amikor Magyarország területe három részre szakadt, és a nyugati részeket I. Ferdinánd, a keletieket Szapolyai János — 1526-tól szintén magyar király — és a középső részeket a török uralta.70 A töröknek Szegedről való elvonulása után a lakosságnak időben elmenekült része visszaszállingózott Szegedre, és a várost romjaiból fokozatosan újjáépítette. Azonban keserves idők következtek, mert egyrészt I. Ferdinánd követelte mindama járandóságokat, amelyeket Szegedtől eddig is elvárhatott,71 másrészt a budai pasa — akinek janicsárjai egyre-másra pásztázták végig a vidéket jelezték, hogy a várost, ha azt nem is szállták meg, a török birodalom által megszállt területnek tekintik és elvárják a budai pasa kezeihez való adózást. Félve, hogy az adózás megtagadásának következményei lehetnek, a város tanácsa igyekezett itt is ott is helytállani. Ennek ellenére nem egyszer előfordult, hogy a janicsárok szemet vetettek a város jelentős sókészletére, és azt, csak azért nem vették birtokukba, mert attól féltek, hogy János király érzékenységét sértik, amit kívánatos volt mindenképpen elkerülni.72 De ha egy alkalommal ez a veszély el is hárult, máskor Begovits Mihály veszélyeztette ezt a sókészletet, és csak bőséges ajándékok hatására mondott le annak birtokba vételéről.73 Közben a városi tanács könyörgő levéllel fordult I. Ferdinánd tárnokmesteréhez, és kérte ezer gyalogos kiküldését a Szegeden tároló nagy sómennyiség védelmére, további támadásokkal szemben.74 68 Kérészy Zoltán. 69 Reizner János: Szeged története I. k. 92—5. p.; Sinkovics István in: Szeged története (Monogr.) I. k. 153; Oltvai Ferenc: Szeged múltja 38. p. 70 Urmánczy Antal: Grafikus történelem-ábrázolás I. rész, Magyarország áttekinthető történelme, Budapest 1939. 71 Oltvai Ferenc: Szeged múltja... 47—48; Reizner János: Szeged története I. k. 98. p. 72 Reizner János: Szeged története I. k. 106. p. 73 Reizner János: Szeged története I. k. 106, IV. k. 139. p. 74 Vass Előd: Szegedi és csongrádi nahie... 10. p. 117
