Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Habermann Gusztáv: A szegedi fősóhivatal és személyzete (1790–1848)
Mindez azonban csak átmeneti idő volt, de azt mutatja ezen események tapasztalata, hogy bár a szegedi sókamara — mint ilyen —- megszűnt, de nem szűnt meg a máramarosi sónak szállítása Szegedre, itteni elosztása és ennek során Szeged sókereskedelme.75 76 Bizonyosra vehető, hogy a mohácsi vész után megszűnt szegedi kamarai sóhivatal nem jelentette a szegedi sóraktár megszűnését, sem pedig azt, hogy ez a sóraktár és az ezzel kapcsolatos sóárusítás adminisztrációja leállt volna. Ez már csak azért sem volt lehetséges, mert nemcsak a lakosság ellátása, hanem a török megszálló csapatok és közigazgatási hatóságok még akkor is, ha Szeged formai megszállása nem következett be, a szegedi sóelosztóhely működésére számítottak. Egyébként még az is bizonyos mértékben vitatható, hogy megszűnt-e tényleg a kamarai igazgatás alatt álló hivatal, mert a budai és később Pozsonyba áthelyezett kamara igyekezett az e területről eddig származott jövedelmet a jövőre is biztosítan és ennek folytán a volt kamarai helyi szervvel és az azt kezelő szabad királyi város jövedelmét biztosító helyi tanáccsal a kapcsolatot fenntartani. Miután pedig a máramarosi sóbányák Szapolyai János birtokába kerültek, legalábbis addig, amíg Szeged várost a török véglegesen meg nem szállta, a sószállítás Szeged felé bizonyára folytatódott, és azt a szegedi elosztóhely valamilyen adminisztrációja fogadta, kezelte és továbbította. 1541-ben a város végleg török kézre került. Ezzel most már létesített török köz- igazgatás feladata lett a szegedi sóelosztóhely megfelelő működtetése. Miután az ostrom után a város helyreállítását a budai pasa elrendelte, az elmenekült és visszatért lakosság a várost újraépítette, és a rendelkezésre álló török forrásanyagból megállapítható, hogy az gyors fejlődésnek indult, jelentős magyar, majd török lakossággal rendelkezett, a Tiszán pedig ismét hajópark jelent meg. A különböző török számadáskönyvekből, vámnaplókból, bevételi naplókból megállapítható, hogy azokban a só valamilyen formában, de állandóan szerepelt, habár nem találtunk arra megjelölést, hogy ezek a bevételek a megszállott országrész melyik helységéből adódnak. Az azonban kétségtelen, hogy 1546-ban Szeged város sóforgalma kétszázhatvanezer- hatszázhatvanhat akcse értékű volt,77 ami egyben azt is igazolja, hogy a szegedi kikötő forgalma is jelentős lehetett. Miután pedig semmiféle adat nem merült fel arra vonatkozólag, hogy Szegeden, ez időben, akárcsak átmenetileg is más sót is használtak volna, mint amely az erdélyi bányákból a Maroson jött Szegedre, a szóban forgó sómennyiségnek is onnan eredőnek kellett lennie, és vagy a régi apparátus által, hogy legalábbis a régi sóhivatali helységekben bonyolódhatott le a kezelése.77 Tudunk például arról, hogy 1550—1560-as években Szegedről élénk sókereskedelem bonyolódott le a távolabbi környékre, úgy tűnik a feljegyzésekből, hogy ez a sóforgalom a későbbi években is állandósult. Érdekes megemlíteni, hogy 1550 körül török nyilvántartásokban szerepel Tápé, mint olyan helység, amelynek egyes lakói sóeladással foglalkozva e kereskedelmi tevékenységük után adóztak. Bár a dömösi alapító- levél időben távol esik ettől az időponttól, mégis érdekes itt arra utalni, hogy már annak idején is a tápéiak voltak a rendszeres sószállítók Szegedről.78 Hogy van-e itt tényleg valamelyes összefüggés az idők távlatán át, annak felderítése későbbi 75 Reizner János: Szeged története IV. k. 139—141; Káldy-Nagy Gyula: Budai szandzsák; u. a.: Harács-szedők; u. a.: Statisztikai adatok; Káldy-Nagy Gyula—Fekete Lajos: Budai török számadáskönyvek. 76 Vass Előd: Szegedi és csongrádi nahie... 14. p. 77 Szakály Ferenc in Szeged története (Monogr.) I. k. 575. p. 584—585. p.; Káldy-Nagy Gyula munkái és Vass Előd. 78 Vass Előd: Szegedi és csongrádi nahie 55. p. 118
