Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)

Dóka Klára: A dél-alföldi iparosság struktúraváltása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában (1828–1870)

kereskedelmi és iparkamarákhoz tartozott.12 Az 1857-es népszámlálásból az önálló iparosok és segédek számát kapjuk meg a korabeli járásoknak megfelelő' bontásban. A délalföldi megyék közül Arad, Békés, Csanád, Csongrád adatai találhatók meg a szűkebb Magyarországról Bécsben kiadott összesítőben,13 míg a Vajdaságról és a Temesi Bánságról (Bács, Temes, Torontál megye) az osztrák statisztika közöl megyei szintű összefoglalást.14 Témánk szempontjából fontos e statisztika 1862 évi kötete, amely pénzügyigazgatósági kerületek szerint mesterségenkénti bontásban közli az iparosok számát és a fizetett adó mennyiségét. A 29 magyarországi pénzügyi kerületből a szegedit, aradit, temesvárit, nagybecskerekit, újvidékit, zomborit kell figyelemmel kísérnünk,15 tekintetbe véve a közigazgatási és pénzügyigazgatási határok különbözőségét.

Az 1870-es népszámlálás összesítője az önálló iparosok és segédek mellett megadja a hivatalnokok létszámát, sőt részletes áttekintést nyújt a bányászokról, napszámosokról, cselédekről is. Ebben az anyagban külön szerepelnek a szabad királyi városok és járások. Az összeírás lapjait feldolgozó statisztikai hivatal az iparosokat — a bányászokon kívül — hat kategóriába sorolta.

A délalföldi ipar 19. századi elemzéséhez — az 1857-es népszámlálás és az 1862-es adóstatisztika bekapcsolásával — legeredményesebben az 1828-as összeírást és az 1870-es népszámlálást használhatjuk. Egyéb szempontok elhagyása mellett e keretben főként ágazati és területi összehasonlításra nyílik lehetőség. Mivel az 1828-as összeírás az adatokat mesterségenként, az 1870-es pedig csak ágazatonként közli, ezért az 1828-as egyedi adatokat kell a későbbi rovatok szerint összefoglalni és csoportosítani. Ennek megfelelően a mesterségek a következő főbb ágazatokba sorolhatók:

I. építészeti és művészeti ipar (kőműves, építész, cserepezŐ, mészégető, szobafestő, szobrász, vésnök stb.)

II. fém-, kő- és faipar (kovács, lakatos, órás, késes, köszörűs, bádogos, cinöntő,

rézműves, aranyműves; kőfaragó, fazekas; asztalos, ács, kádár, kerékgyártó stb.)

III. élelmiszer- és vegyipar (molnár, pék, mészáros, hentes, mézeskalácsos, kávés, cukrász; szappanfőző, enyvfőző stb.)

IV. textil- és ruházati ipar (takács, posztós, csapó, posztónyíró; szabó, szűrszabó, kalapos, gombkötő, paszomántverő, szőnyegkészítő stb.)

V. bőr- és papíripar (tímár, kordovános; varga, csizmadia, szűcs, kesztyűs;

kártyafestő, könyvkötő stb.)

VI. nem közvetlenül termelő ipar (bérkocsis, kéményseprő, borbély, fodrász stb.)16

13 A temesvárihoz Temes és Torontál megye, a budapestihez Csanád, Csongrád, Bács megye.

13 Statistische Übersichten ... i. m.

11 Tafeln zur Statistik der österreichischen Monarchie. Neue Folge. 1857—1865.

15 Tafeln zur Statistik ... i. m. Tafel 4. Gewerbliche Industrie in den Jahren 1860 bis 1865.

16 A magyar korona országaiban (1870-es népszámlálás) i. m. Bevezető. A statisztikusok által használt csoportosítás eltér a korabeli iparkamarai gyakorlattól, amely szerint a ruházati iparokat vonták össze, függetlenül attól, hogy bőrt vagy textilt dolgoztak-e fel. Összevontabb a szakirodalomban jelenleg használt csoportosításnál, amely összesen kilenc csoportot határol el. (1. élelmiszer- és vegyipar; 2. fém-, fémfeldolgozó, fegyverkészítő; 3. bőr- és bőrfeldolgozó; 4. textil- és textilfeldolgozó; 5. építőanyag, építő- és faipar; 6. egyéb kézműipar; 7. szolgáltatás, közlekedés, kereskedelem; 8. mezőgazdaság; 9. vegyes, csoporthoz nem köthető ipar. — Vö.: A magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere. Bp. 1975. I. 76.)

Az 1870-es csoportosítás szerencsés abból a szempontból, hogy nincs „egyéb” vagy „vegyes” kategória, hiszen minden iparág valahová tartozik. Problematikus a II. csoport, amely — a 19. században előforduló iparoknak — csaknem felét magában foglalja. Az összehasonlítások érdekében azonban más csoportosítást nem alkalmazhatunk. •

202