Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)
Dóka Klára: A dél-alföldi iparosság struktúraváltása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában (1828–1870)
Az elemzéseknél az 1870-es járáshatárokat vettük figyelembe, és Ludovicus Nagy17 alapján 1828-ban az e területeken található városok, községek és puszták lakóit vettük számba. Ezzel sikerült elérni, hogy az időközben bekövetkezett változásoktól függetlenül az összehasonlított területek azonos nagyságúak legyenek. A DÉLALFÖLDI RÉGIÓ TERMÉSZETI ADOTTSÁGAI Vizsgálatunk területi határát — a forráslehetó'ségeknek megfelelően — megyebeosztás szerint jelöltük ki. A délalföldi régióhoz soroljuk Bács, Arad, Békés, Csanád, Csongrád, Temes, Torontál megyéket, vagyis a Bácskát, Bánságot, a Tisza—Maros —Körösök közti területet. A 18. században és az 1849—1861 közti idó'szakban a Temesi Bánsághoz tartozott Krassó vármegye is, azonban Lugos és Facset kivételével ennek zöme már nem síkság, hanem hegyekkel borított terület volt. Az ásványi anyagokban gazdag vidéken bányászat és erre épülő' vasfeldolgozás alakult ki, ami a helyi ipar fejlődését befolyásolta, és az eltért a síkvidéki struktúrától. A bányászatkohászat kérdéseinek tárgyalása messze vezetne eredeti témánktól, ezért helyesebbnek látszik, ha a krassói résztől eltekintünk. A vizsgált régió így a felsorolt hét vármegyére, 37 ezer km2 sík vidékre terjed ki, amelyhez nem tartozott hozzá a katonai közigazgatás alatt álló déli határsáv, az ún. Határőrvidék és a Csajkások kerülete. 1849-től Arad, Békés, Csanád, Csongrád megyét a magyarországi közigazgatási szervezetbe sorolták, Bács megyéből a szerb Vajdaság, Temes, Torontál, Krassó megyéből — mint említettük — Temesi Bánság lett, majd 1861-től a vármegyéket 1848 előtti területükön alakították újjá. A következő változás 1871-ben, a Határőrvidék teljes felszámolása után következett be, azonban ez már kívül esik vizsgálódásunk időbeli határán. A felsorolt hét vármegyében az első magyarországi népszámláláskor (1785/87) 914 088 fő élt. A népsűrűség 24,5 fő/km2 volt, ami elmaradt az országos átlagtól (29,65 fő/km2). 1828-ra vidékünkön a lakosság száma elérte a 1 557 137 főt, ami km2-ként 41,6 lakost jelentett, de így is kevesebb volt az országos átlagnál (46,07 fő/km2).18 Megfigyelhető azonban, hogy míg országosan a két időpont között 55,38% volt a gyarapodás, a délalföldi területeken ez 69,80%-ot tett ki.19 (1. I. táblázat) A két adatsor összevetéséből látható, hogy a 19. század első évtizedeiben a délalföldi megyékben a népsűrűség fokozatosan kiegyenlítődött. 1785/87-ben Temes megye lakossága az országos átlaghoz képest is igen magas volt, ami sajátos politikai helyzetének köszönhető. A közvetlenül osztrák kormányzat alatt álló Temesi Bánság központjában az uralkodó maga is segítette a telepítést. A 18. század második felétől — főként a német telepesek megjelenése miatt — erőteljesen gyarapodott Bács és Torontál megye, és különféle nemzetiségű telepesekkel nagymértékben növelte Békés megye lakosságát az itteni földesúr, a Harruckern család is.20 A kiegyenlítődést elősegítették a természeti feltételek. A délalföldi megyék sík területét zömmel termékeny, löszös talaj borította, itt nem volt szik és futóhomok, 17 Irányadó ehhez az 1863. évi helységnévtár volt: A magyar korona országainak helységnév- tára 1863. 18 Ludovicus Nagy, i. m. 19 Dányi Dezső—Dávid Zoltán: Az első magyarországi népszámlálás (1785—1787). Bp. 1960. KSH. 90 Magyarország Vármegyéi és Városai. H. n. É. n. Szerk.: Borovszky Samu. Temes vármegye, 389; Torontál vármegye, 450; Bács-Bodrog vármegye, 230. 203
