Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)
IV. A fegyveres harc 1848 nyarán
házyt, tegyen a „török kormánynál hathatós lépéseket”, hogy az ellenséges elemek átszállingózását a határokon „erélyesen és tettleg akadályoztassa meg, nehogy a magyar kormány részéről... az említett néplázítók ellen oly eszközökhöz kelljen nyúlni, mik a török kormánnyali békés szomszédsággal s jó egyetértéssel összhangzásban lenni nem látszhatnának”.31 A szerb felkelők serege gyalogságból és tüzérségből állott. Lovasságuk igen kevés volt. A nagyobb vonulásokat rendszerint kocsikon tették meg. Táboraikban több száz parasztszekér állott készenlétben, s a kocsikra felkapott csapatokkal 50—70 km utat tettek meg egyhuzamban. Ez adta a szerb hadviselés jellegzetes voltát.32 Csernovits Péter kormánybiztos június 7-i jelentésében azt közölte a belügyminiszterrel, hogy a péterváradi és a pancsovai határőrezredek, valamint a sajkás kerület fellázadt, és a szerbiai fegyveres csapatok is készen állnak arra, hogy benyomuljanak az ország területére. Azt is jelentette, hogy a katonai erő kevés a Délvidéken, ezért sürgős intézkedések megtételét kérte a minisztertől.33 A magyarok és a magyarországi nem-magyarok közötti ellentétek elhatalmasodása a Délvidéket tette a rendkívüli kíméletlen fegyveres harcok színterévé. A felkelők kisebb csoportokban meglepetésszerű rohamokat intéztek a környékbeli magyar (és német) lakosságú falvak és városok ellen. A dicstelen villongások paradox drámáját hűen érzékeltetik Csernovits Péter július 12-i proklamációjának következő sorai: „Egy részről azt kiáltják: jönnek a magyarok, akik el akarják rabolni templomainkat, testvéreinket, asszonyainkat, gyermekeinket leöldösni, mire a szerbek csoportosan fegyvert fognak. A magyarok pedig, hallván ezt, megijedve kiáltják: jönnek a szerbek, hogy a magyarokat agyonverjék, leöldössék, s megijedve szintén fegyvert fognak a maguk védelmére. Ily módon a gyűlölet és ijedelem folyton nagyobbodik, mindkét fél fegyverkezik, maguk sem tudva, miért...”34 A magyar kormányt rendkívül nehéz helyzet elé állította a szerb felkelés. A kormány hozzálátott a szerbek — és a Jellacic — részéről fenyegető fegyveres felkelés leküzdésére szolgáló haderő megszervezéséhez. Az országban állomásozó katonaság ugyanis változatlanul a bécsi Haditanácsot, majd az áprilisban megalakított hadügyminisztériumot tartotta felettes szervének.35 Ezekre a sorezredekre alig lehetett számítani, azok tisztikarának osztrákbarát magatartása miatt. A magyar kormány részint honvéd zászlóaljakkal, részint pedig néhány hetes tábori szolgálatra kirendelt — egymást váltó — nemzetőri alakulatokkal kezdte meg a délvidéki haderő megerősítését.36 50
