Tanulmányok Csongrád megye történetéből 9. (Szeged, 1985)

Baracs Gabriella: Az ipar és a munkásság helyzete Hódmezővásárhelyen a népi demokratikus forradalom éveiben (1944–1948)

ipar sok esetben kapcsolatban állt a népművészettel, de legtöbbször ennek köszönhette fellendülését. A vásárhelyi papucs, vagy a hímzett kézimunka annak köszönhette országos hírét, hogy a készítmények művelői cikkeiket a népi díszítő művészet színes fantáziájával tervezték és kivitelezték. Mindezek között legjobban magán viselte a helyi jelleg bélyegét a vásárhelyi cserepesipar. A háború utáni években ez a napjainkig fennmaradó népművészeti iparosság is lassú sorvadásnak indult. A mesterek véleménye szerint a háború kiheverhetetlen csapást mért a cserepesekre. A háború előtt az embereknek több idejük és főleg több pénzük volt ahhoz, hogy népművészettel foglalkozzanak, vásároljanak. A vásárhelyi agyagedények keresettsége azzal is magyarázható, hogy az edények anyagát, mely igen kiváló minőségű, a város határában bányászták. Az itt talált agyag kiégetve szép téglavörös színű volt. A 40-es évek elején annyira keresett volt a vásárhelyi agyagedény, hogy sok embernek biztosította a megélhetését is. Maga a városi majolikatelep, amely gépi erőre rendezkedett be és főleg Németországba szállított, 50—60 munkásnak nyújtott biztos keresetet.

A város különböző részeiben, főleg az Újvároson élő cserepesmesterek legalább még ugyanennyi embernek biztosították a kenyerét. A városnak ez volt az (egyik) legjelentősebb háziipara, s most ezt fenyegette a gazdasági válság. Ez nem csupán gazdasági vonatkozásban volt negatívum, hanem népművészeti szempontból is hiányt jelentett volna. A válságban közrejátszó okok a következők voltak: csökkent az emberek vásárlóképessége, megszűnt a külföldi kivitel, s hozzájárult még a közlekedés hiányos volta is. Megdrágult a tüzelőanyag, s a jobban keresett konyhaedényeket kezdték gyártani. Anyagbeszerzési nehézségeik súlyosak voltak, a mázat Csehszlovákiából hozták, de ebben az időben nem lehetett kapni. A régi mesterek kihalásával, a mesterek inkább tekintették ezt a foglalkozást — a cserepességet — mesterségnek, mint hivatásnak. Ez a művészi kivitelezésen is meglátszott, sok volt a sablonos, a művészietlen díszítés. Az egyetlen mód, ahogy meg lehetett menteni a vásárhelyi majolika sorsát, csak az állam közbelépése lehetett. A majolika telepet városi kezelésbe kellett venni. Hitelekre volt szüksége a kisiparnak. Több kisipari szövetkezet jött létre, de hol nyersanyaghiánnyal, hol szakmunkáshiánnyal küszködtek. 1948 végére 8 kisipari szövetkezet működött, közel félezer taggal. Munkájukat gátolta a tőkehiány.

1946 júliusában Szakasits Árpád Budapesten az Ipartestületek Országos Központjában értekezletet tartott valamennyi ipartestületi vezető bevonásával. Hangsúlyozta, hogy a kisiparos társadalom egyik fontos része a gazdasági életnek.22 Az infláció okozta helyzetből annál gyorsabban lehet kikerülni, minél nagyobb erővel vesznek részt a küzdelemben a kisiparosok. A vásárhelyi Ipartestületi havi elöljáró- sági ülés megállapította: az infláció pénzbősége éppen úgy sújtotta a kisipart, mint a pénzszűke. Soknak és nehéznek tartották a közteherviselést. Súlyos problémát jelentett a kisiparosság adóztatása. Sérelmesnek jelentették ki, hogy a forgalmi adó, ha a kisiparos adta az anyagot 10%, ha a munkáltató adta az anyagot 3%. Ez külön kimutatások elkészítését követelte, hogy a százalék igazolva legyen. Egyéb adóztatási kérdéseknél a Testület kimondta, hogy a Testület irodájában minden kisiparos előterjesztheti panaszát, hogy a szükséges lépéseket megtehessék azok kiküszöbölésére.

1945-ben Hódmezővásárhelyen összeállt néhány bőrfeldolgozó kisiparos és megalakították az Első Hódmezővásárhelyi Bőriparosok Szövetkezetét, mely 30 taggal kezdett működni. Elemzés készült a vásárhelyi iparosság helyzetéről, mely a következő adatokat tartalmazta:23 A városban 1648 iparos mester, 630 segéd és 361 tanonc volt.

22 Alföldi Újság. 1946. július 16.

2S Vásárhely Népe, 1947. január 12.

102