Tanulmányok Csongrád megye történetéből 8. (Szeged, 1984)
Kenéz Győző–Szakály Ferenc: A Szegedi Palánk-városrész 1697-es telekkönyve
„Vormerckhung deren, von hier entwichenen und zu denen Rebellen gegangenen Vngarn Confiscirten vnd zu Geldt gemachten Weingartten, Heüser vnd andere Sachen, wie folget“ címet viseli, s amely számos olyan „kuruc” ingatlan elárverezéséről is tudósít, amelyre a telekkönyv, természeténél fogva, már nem terjeszkedhetett ki. A Szentlászlay János hajdúhadnagynak, illetve a Bodor Pál kereskedő-polgárnak kiosztott 50-as, illetve 45-ös számú teleknél a telekkönyv semmiféle változást nem jelez, amelyből a forrás belső logikája alapján hajlamosak lennénk arra következtetni, hogy ezek mindvégig (vagyis: az 1710-es évekig) eredeti tulajdonosaik birtokában maradtak. Ezzel szemben a „Vormerckhung“-ból arról értesülhetünk, hogy Bodor boltját a prefektúra 1706. január 4-én áruba bocsátotta, mert,,1704-ben a kurucokkal innen eltávozott”. Ugyanezen esztendőben kelt el — harminchárom, illetve hat forintért — Szentlászlay két szőleje is; házának eladásáról azonban nem szól a feljegyzés. Még cifrábban alakult Cseperke Máté boltjának (94.) a sorsa. Az e telekkönyvi tételhez fűzött első, 1709-es bejegyzésből arról értesülünk, hogy a telek ekkor Máté ez évben elhunyt fiának, Gáspárnak a birtokában volt, s azzal később is özvegye, Sára asszony rendelkezett. Ebből az következnék, hogy a Cseperke-család a császár hűségén maradt, s így folyamatosan birtokolta ezt az előkelő helyen fekvő, értékes telket. Valójában azonban 1706-ban e boltot is elárverezték; 90 forintért egy Protopopovith Román nevű rác vásárolta meg. A két forrásrész közti ellentmondás csakis úgy oldható fel, hogy Cseperke ugyan a kurucokkal tartott, valamikor 1706 és 1709 közt azonban visszatért szülővárosába, és visszavásárolta egykori lakóházát. (Erre — mint arról az alábbiakban lesz még szó — minden visszatérőnek módot adtak.) Mások átállására azért nem derülhet fény a telekkönyvből, mert — mint például Szabó János huszárhadnagy — nem rendelkeztek telekkel a Palánkban.63 Mivel a „Vormerckhung“-ban sem lelhetők fel mindazon telkek és házak értékesítési adatai, amelyeknek tulajdonosairól magából a telekkönyvből megtudjuk, hogy kuruccá lettek, alighanem joggal sejthetünk eltávozottat minden olyan magyar hangzású nevet viselő katonában, akinek telkénél a birtoklás folyamatossága 1704 ősze után megszakadni látszik. Vagyis mindazon esetben, amikor az ingatlant nem előbbi tulajdonosa, hanem a prefektúra adta vagy ajándékozta el. íme néhány példa: a 774-es, „tűzkárt szenvedett házhelyet 1704-ben megkapta Priseckh Dániel” (eddigi birtokosa: Hódi Mihály); a 7ú7-esen ,,1704-ben, a Rákóczi betörésnél a ház teljesen megégett, az üres telket a kamara a Heister-ezred egyik obsitosának adta” (eddigi birtokosai: Ellia István és Nedekri Ferenc hajdúk); a 202-esen „a ház 1704-ben porig égett, a telket 1707-ben, május 12-én megkapta Herenácz Jakab” (addigi birtokosa: Csányi Máytás hajdú) stb. stb. Ugyanakkor viszont a „Vormerckhung“ több olyan kuruccá lett személy szőlejének áruba bocsátásáról is tudósít, akiknek nevét hiába keresnénk a Palánk 1697-es telektulajdonosai, illetve az 1697 és 1704 közt telekhez jutottak között. Ez pedig csakis úgy magyarázható, hogy az Alsó- és Felsőváros polgárai közül is sokan a visszavonuló kuruc haddal tartottak. (Mint ahogy időlegesen a szegedi ferences atyák is Kecskeméten húzódtak meg.)64 Csakis így, nagyszámú polgári foglalkozású csatlakozásával és berukkolásával növekedhetett a fejedelem oldalán harcoló szegedi „sereg” ötszáz fősre.65 63 Esze T.: Kuruc vitézek i. m. 355—356. 61 Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárra]. II. Kecskemét, 1861. 129. és 312. 1. 65 Takáts E. i. m. 33. I. 53
