Tanulmányok Csongrád megye történetéből 8. (Szeged, 1984)
Tóth Ede: Szeged város népképviselete az országgyűlésben 1860–1918
A nemzetiségi politika a dualizmus korának másik kulcskérdése volt. Szeged országgyűlési képviselői mind a kormánypárt, mind a polgári ellenzékhez tartozók, a nemzetiségi kérdésben az 1868: 44. tv. álláspontját fogadták el, vagyis magatartásukat a magyar politikai állam jellegének védelme határozta meg. 1861-ben Klauzál Gábor a felirati vitában Vlád Alajos ellenjavaslata ellen foglalt állást. Hangsúlyozta, hogy a nemzetiségi képviselőkkel az együttműködés feltétele a „politikai nemzet” elv feltétlen elismerése, azaz a magyar államot az állampolgárok összessége alkotja, tekintet nélkül nemzeti hovatartozásukra.22 A kiegyezési törvényt előterjesztő 67-es bizottság javaslatát Dani Ferenc szegedi képviselő ugyancsak a magyar hegemónia fenntartása érdekében támogatta. Kossuth Lajos a kiegyezést a magyar polgári államiság történelmi megsemmisülése felé tett lépésnek minősítette, mert a Magyarországon élő nemzetiségek és a szomszéd népek közös nemzeti érdekeivel szemben, az elkövetkezendő Európai háborúban Magyar- országot e népek elnyomói oldalára állította. Ezzel szemben Dáni Ferenc a kiegyezésben az ország gazdasági és szociális helyzetének kedvező megváltoztatási feltételét, az alkotmányos rendszer bevezetését, „az olasz, német, szláv nemzeti törekvések” Magyarországot fenyegető veszélyei elleni védelmet szolgáló politikai szövetséget látott, amely „európai háború esetén biztosíték a nemzeti érdekek védelmére”.23 A Függetlenségi Párt Mocsáry Lajos erre irányuló kísérletei ellenére sem volt képes a kormánypárttal szemben demokratikus nemzetiségpolitikai koncepció kialakítására. Ebben szerepet játszott az is, hogy — amint ezt az iskolapolitika ismertetésekor bemutatom — a kormány állami eszközökkel elsősorban a nemzetiségi területeken hozott létre magyar állami iskolákat, vagy intézményeket, ugyanakkor a magyarlakta területek fejlesztését elhanyagolta. Ezért a Függetlenségi Párt balszárnya, így a Szegedet képviselő Herman Ottó is, a magyarság pozícióit erősítő kulturális intézmények állami támogatását szorgalmazta kizárólagosan. 1880. április 19-én a költségvetési vitában a közművelődési intézetek tétellel kapcsolatban tiltakozott az ellen, hogy a nemzetiségi képviselők színházat, akadémiát, múzeumot, közművelődési intézetet sürgetnek, állami költségvetésből. Az erre irányuló kísérletek, Herman szerint is, azt bizonyították, hogy e címen hozott alapítványok nem a közművelődést, hanem a politikai agitációt szolgálták. A nemzetiségi közintézmények állami támogatása ellen szól az is, hogy a Széchényi Ferenc által létesített Magyar Nemzeti Múzeum is magánalapítvány, amely a legnagyobb nehézségekkel küzd, kevés a könyvtárnok, írnok, szolga és fütő. 1880-ban az összes alkalmazott mindössze 36 fő. A személyzet igen alacsony dotáció ellenére Pulszky Ferenc igazgató 10 éves működése idején alakította ki a Régiség és Éramtárat, alynek értéke 1,5 millió Ft, az Ásványtani Osztályt, a Füvészet és Zoológiái, Földtani, Néprajzi, a Képtár és Szobrászati Osztályokat. A múzeum látogatóinak a száma évente 200 000. Igen fejlett külföldi kapcsolatokkal rendelkezik, megszervezte az Archeológiái Kongresszust. Két folyóiratot jelentett meg. Ezért javasolta a Nemzeti Múzeum államosítását, amit Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter is elfogadott és megvalósítására bizottságot küldtek ki. A Magyar Nemzeti Múzeum tehát mint jogos magyar nemzeti törekvés, a dualizmus soknemzetiségű állam jellegét tekintve egyben magyar „nemzeti” jellegénél fogva a nemzetiségek számára nem válhatott, az összes magyarországi nemzetiség kultúrájának központi intézményévé. A nemzetiségek önálló nemzeti létének, kultúrájának elismerése és a magyar államiság „politikai nemzetfogalma” egymást kizáró tendencia volt. Ennek a dilem23 OKN 1865. III. 106. 179
