Tanulmányok Csongrád megye történetéből 8. (Szeged, 1984)
Tóth Ede: Szeged város népképviselete az országgyűlésben 1860–1918
1917. március 29-én, vagyis az Oroszországban a februári forradalommal bekövetkezett változásokat és a győztes hatalmak Magyarországra vonatkozó terveit figyelmen kívül hagyva, a háborús válságból belső ellentétek feloldásával keresték a megoldást. Az ellenzéket 1917 januárjában Khuen-Héderváry Károly, a Munkapárt elnöke még elsöpréssel fenyegette. Jellemző módon amiatt, mert az ellenzék József főherceget nádorhelyettesnek javasolta. Vagyis az a szokatlan helyzet állt elő, hogy a Tisza István által bevezetett erőszakos kormánypolitika ellen, az 1867-ben függőben hagyott nádori tiszt betöltése is, a Habsburg-család egy „magyar barát” tagjával mérséklő erőként jött számításba. Tisza Istvánt miniszterelnökké választásakor Andrássy Gyula is korrupt zsarnoknak nevezte. A „többségi párt” nem létezik. 1910-ben 1 197 726 választó jogosultból mindössze 807 636 szavazott. A Munkapárt e szavazatokból mindössze 397 899 szavazatot kapott. Tehát kezdettől fogva jogellenesen vállalt kormányt. Mandátuma 1917-ben lejárt, csak a háborús konjunktúra tartja fenn. A megbuktatásukra illetékes választókat a kormány kivezényelte az orosz, román, szerb, montenegrói és albán frontra. Az ellenzék maga is felelős a történtekért. Kelemen Béla beismerte, hogy helytelen volt Szegeden a Felsőtanyán, Alsótanyán háborút támogató beszédeket tartani egyházi ünnepek alkalmából, helytelen volt a pártpolitika „szüneteltetése”, helytelen volt a háborút állampolgári kötelességnek nyilvánítani és mindenről lemondva csak a termelést szorgalmazni. Helytelen volt a különbéke kísérletek elvetése is. Kelemen azonban a legfontosabb alapelvnek, a nemzetközi erőviszonyok reális ismerete hiányában még mindig azt vallotta „Béke Magyarország felosztása árán nem lehet”. Ugyanakkor nem hitt abban, hogy a Munkapárt diktatórikus uralma volna alkalmas megvédeni „Magyarország északi területeit Oroszországtól, Erdélyt Oláhországtól és Délmagyarországot a szerbektől”.20 A Tisza István-kormány és a Munkapárt a hatalmát a magyar néppel szemben sem tudta megvédeni. Hiszen a nép elégedetlen az ellenzékkel is a kormány mulasztásai elleni küzdelem feladása miatt. Helytelen volt a kormány megbuktatását a háború utánra halasztani. A helyzet illusztrálására Kelemen Béla megbízói sorsát említette, akik függetlenségi párti szavazók voltak, az 5. honvédgyalogezred, a 3. honvéd huszárezred 22 hónapig vérzett a Doberdó eleste utáni harcokban. Hasonló sorsa volt a szegedi 1. honvéd lovastűzér ezrednek és a 301. és 302. honvéd gyalogezredeknek is. Ezeknek a választóknak a mandátumával, e katonák politikai képviseletét látta el az országgyűlésben: ezeknek a katonáknak a képviselője azonaban az országgyűlésben ki volt rekesztve jogai gyakorlásából. Ez a helyzet tarthatatlan, Kelemen szerint új, ellenzéki pártokra épített koalíciós kormány mentheti meg a helyzetet, új általános titkos választójog alapján megtartott választások útján.21 22 A magyar ellenzék sajátos módon a háború végén képtelen volt visszakanyarodni a Herman Ottó által képviselt demokratikus függetlenségi hagyományokhoz, épp abban a pillanatban, amikor erre a legnagyobb szükség lett volna. Szeged kormánypárti képviselői a vitákban az ellenzékkel szemben, a rendszer védelmében alig játszottak valami szerepet. Ezt a parlament belső működési mechanizmusa úgyszólván kizárta és feleslegessé tette, hiszen az ellenzék rendszert bíráló, vagy rendszerellenes felszólalásainak visszautasítása a kormány személyes feladata volt, a kormány tagjai adtak kötelezően választ az ellenzék interpellációjára is. Őket az országgyűlés bizottságaiban vezető szerepet játszó, a kormánypolitikát közelebbről ismerő képviselők felszólalásai támogatták. 20 OKN 1910. XXXV. 376. 21 OKN 1910. XXXV. 384. 22 OKN 1860. II. 88. 178
