Tanulmányok Csongrád megye történetéből 6. (Szeged, 1982)

Eperjessy Géza: A kézművesipar Szegeden az 1848 előtti évtizedekben

Mesterek és legények

A legmakacsabb és legellentmondásosabb küzdelmet mindazonátal a legényekkel szemben vívták a szegedi céhes mesterek az 1848 előtti évtizedekben. A mesterek, mint „munkaadók” egyrészről arra törekedtek, hogy biztosítsák a szükséges munkaerőt, annál is inkább, mert — amint azt a rendelkezésünkre álló összeírások bizonyítják — a legények száma Szegeden kevesebb volt a mesterekénél, másrészt mindent megtettek annak érdekében, hogy legényeik mesterré levését megakadályozzák.

Vizsgáljuk meg először a munkaerő problémáját! A céhesek szerint azért nincs elegendő legényük, mert azokat a konkurrencia elcsábítja; — a piac törvényei szerint — a kevés munkaerőnek magas a bére, s ez — a nagy nyersanyagárak mellett — a kész termékek árát előnytelenül befolyásolja. Figyeljük meg, hogyan fogalmazzák ezt meg az 1810-es évek elején a helybeli kötélverő mesterek! „Kénteleníttetünk — olvassuk a városi tanácshoz írt beadványukban — kész munkáinkat a kender drágaságához és a legények fölötte való béréhez alkalmaztatni”. A legények bérét pedig — szerintük a környékbeli parasztok (a kendertermelők és földolgozók) verik föl, s ezért kérik, „tilalmaztasson a paraszt vagy kendert termesztő embereknek legényeinket elfoglalni, mert eők (!) halhatatlan 24 és 26 forint heti béren kívül étellel, itallal tartják, amelyet a mester nem adhat, mivel ebbéli költségek szaporodásával a munka árának szükségképpen nevekedni kell, ... mihelyst a legénynek ily menedékhelye vagyon, üdüről- üdüre több bért fog kérni ..., ha tovább is ... legényeink a parasztoknak engedtetnek ... a mester olyanokkal szűkölködvén, ... azt annyi bér mellett tartozik hizlalni, amennyi ennek tetszeni fog, ez ismét drágaságot szerez, mert legény nem lévén (kiemelés tőlem), a fölséges aerariumnak és a publikumnak munkáirul vagy le kell mondani, vagy ... a parasztoktul legényeinket kétszerezett bér mellett magunkhoz hódítani, s ezen költséggel a munka árát (!) nagyobbítani...” A céhesek tehát nagyon is jól érzékelik nemcsak a piaci törvényeket, hanem — amint saját szavaik bizonyítják — az 1810-es évek elejének inflációs viszonyai közepette azokat a gazdasági erőket is, amelyek — saját kifejezésükkel — a „munka árát” meghatározzák. Ezért kérik a várost, javasolja a Helytartótanácsnak, „országszerte” tiltsák meg a „kender ... (és) lentermesztők”-nek a legények fölfogadását, annál is inkább, mert ilyeneknél „csak a bácskai környéken több 120 legényeknél kint vágynak”.66

A munkaerő biztosítása a többi céheknél is mind nagyobb gondot jelent. A csizmadia mesterek egy része pl. — föltehetőleg a vállalkozó fiatalabbak — a legények szerzésének új módját eszelte ki. Azért folyamodott közvetlenül a Helytartótanácshoz, hogy „más városokbul legényeket minden tekintet nélkül hozathassanak”. A céh ez ellen egy 1802. évi végzésre hivatkozik, mely szerint „a városból ... elköltözött legény csak előbbi gazdájához vagy azon mesterhez, kin éppen a sor vagyon, álhasson műhelybe”. Ez a régi rendszer tudja csak megakadályozni az „öregebb, érdemes mesterek, ügyefogyott özvegyek és nyomorult, segítségre várkozó mestertár- saink(nak) a gyakorolni szokott legénycsábítás” (kiemelés tőlem) miatti tönkreme- nését. A céh többségének a véleménye szerint az új rendszer különösen azért lenne káros, mert „a csalfálkodó mester ügyes legényekkel fortély által boldogulna, ... (a) csendes, ügyefogyott mester soha jó ... legényre nem tehetne szert”. Tehát továbbra is őrködni kell — szerintük — a céhen belüli patriarchalis egyenlőség fönnmaradásán. A városi hatóság is egyetért az 1802. évi végzés fönntartásával, s a céhvei összhangban kompromisszumot ajánl: „mindegyik mesternek, ha legényekre szük66 OL Ht. Dep. Civ. 1811/5/49. A város 1811. márcuis 8-i kelettel terjesztette föl kérelmüket.

180