Tanulmányok Csongrád megye történetéből 6. (Szeged, 1982)

Eperjessy Géza: A kézművesipar Szegeden az 1848 előtti évtizedekben

sor először céhes szerveződésre, sőt még 1848 után is jöttek létre céhszerű képződmények, ezt minden bizonnyal a céhrendszer vonzóerejével magyarázhatjuk. A szegedi kézművesek tekintélyes része még ekkor is a céhektől várta monopolizált helyzetének biztosítását a falusi és mezővárosi iparosok, továbbá a kontárok, a legények, nem kevésbé a zsidó iparosok és kereskedők részéről fenyegető versennyel szemben, amint azt a központi kormányszékekig, sőt egészen Bécsig eljutó fölterjesztéseik tömege bizonyítja.

Harc a mezővárosi és falusi iparűzők ellen

Mindenekelőtt azt vizsgáljuk meg, hogyan próbáltak elzárkózni a vidéki kézművesektől. A szegedi céhes mesterek az 1820-as évektől 1848-ig több ízben is „védelmet” kértek a felsőbb hatóságoktól a „mezővárosokból, falvakból és más közeli helységekről bevándorló (... ex oppidis, pagis et aliis possessionibus ... propinguis ... immigrare parantes ...”)40 iparűzők ellen, nem egyszer a céhszabályzat módosítását is indítványozva. így folyamodtak pl. a bognár, kovács, lakatos, szabó, tímár és asztalos céhek 1825-ben a Helytartótanácshoz, hivatkozva arra, hogy elegendő számuknál fogva a lakosság szükségleteit messzemenően ki tudják elégíteni.41

Legtöbb esetben az okozott a szegedi mestereknek gondot, hogy a vidéken remekelt kézműveseket az 1813. évi céhszabályzat 24. §-a szerint újabb remek nélkül be kellett fogadniok a céhbe. Benke József dorozsmai kovácslegény pl., aki egy szegedi „adózó polgár és nemes (!)” veje, s a dorozsmai vegyes céh42 egyik alapító tagja volt, anélkül akart a szegedi mesterek sorába kerülni, hogy valaha is készített volna remeket.43 A szegedi szűcsök Nagy Antal árokszállási szűcsöt, akit nem is mesternek, hanem „juhász”-nak titulálnak, azzal vádolták, azért remekelt Árokszálláson, hogy kijátsz- sza az igényesebb szegedi céhet: többször emlegette, hogy oda megy remekelni, és onnan „nyolc hetek múlva, mint mester ide vissza fog jönni.” Nevezett vidéki mester a Helytartótanácshoz fölterjesztett panaszában szóvá teszi, hogy a szegedi mesterek az idegeneket gyakran kétszer-háromszor is kényszerítik a remeklésre, s a céhszabályzat ellenére költséges, 50—60 Ft-os lakomát is követelnek tőlük az előírt taksa lefizetésén kívül.44

A városi tanács többnyire nem támogatta a céheknek a vidékiekkel szembeni elzárkózó törekvéseit, a központi kormányszervek pedig minden esetben következete4,1 OL Ht. Dep. Civ. 1825/47/80.

41 Uo. „sunt iám infrascriptis caetibus complures periti Magistri incorporati, sequaliter Publico Szegediensi plene sufficiunt”...

42 Eperjessy, 1967. 233. 1.

43 OL Ht. Dep. Civ. 1822/46/27. A kérelmező — sajátos módon — arra hivatkozott, hogy mindazok, akik az 1817-ben nyert privilégium „kieszközlésében... pénzben... (és) fáradozásban községesek voltunk..., a remek készítésétül felmentettünk”. A remek elkészítésére viszont Dorozsmán is kötelezve vannak azok, akik később léptek be a céhbe. — Mivel a supplikáns ténylegesen nem remekelt, a Ht. annak elkészítésére kötelezte, ha Szegeden mester akar lenni.

44 Ol Ht. Dep. Civ. 1822/46/34 és 37. Szeged városának magisztrátusa a Helytartótanácshoz intézett felterjesztésében a céh „vexaturája” ellen foglalt állást (!)(„... ad evitandas diversas e similibus actibus caetuum vexationes...”). Az árokszállási tanács igazolta, hogy nevezett ott készítette el a remeket, és kifizette a céhtaksát. Arra a kérdésre, miért akar Árokszállásról elköltözni, így válaszolt: „Nemzetségei... olyan házasságra erőltetik, amely néki egyáltaljában nem tetszik..., ezen okra való nézve ismét másfelé igyekszik szerencsét próbálni, és soha sem jön többet felé sem városunknak”. — A vita végülis kompromisszummal végződött. Az illetékes tanácsbéli és céhbiztos a következő évben arról tudósítja a magisztrátust, hogy Nagy Antal Árokszálláson, ahol nincs privilegizált céh, egy ködmönt készített remekként, Szegeden viszont még egy „cifrázott subát és kostököt” is szoktak kérni a remeklőtől. A céh elfogadja a ködmönt, a kérelmező viszont csinálja meg a másik kettőt. — OL Ht. Dep. Civ. 1823/47/16.

174