Tanulmányok Csongrád megye történetéből 6. (Szeged, 1982)
Imre Mihály: Iskolakultúra Hódmezővásárhelyen a XVIII. század közepétől 1848-ig
latin stúdium, az oktatás nyelve itt teljesen magyar, de ettől fölfelé haladva fokozatosan latinosodik a tanítás nyelve, majd válik teljesen azzá. A deákoskolában helyet kap némi fizika, logika, néhány órát kap a matézis és a földrajz, magyar történelmet latinul tanulnak. Az 1807-es Ratio Institutionis (Almosdi Ratio) — amely a II. Ratio Educationis antitézisének tekinthető — újból a deákos irányzat erősödését hozta. A nemzeti iskolát négy osztályúvá teszi, a gimnázium eszerint hét osztályból áll két fokozattal: grammatikai és humanitási részekkel. A magyar nyelvet nem tanítják önálló tárgyként a gimnáziumban, kevesebb hely jut ugyanitt a matematikának, elmarad a természettan, alkotmánytan, geometria, egyetlen osztályra szorul vissza a magyar történelem. A harmadik gimnáziumi osztálytól fölfelé már a latin nyelvű beszédet kívánják meg. Előlépésnek számít a nemzeti iskola tantárgyainak meghatározása: szerepet kap a természetrajz, földrajz, történelem, számtan, földmérés, mechanika, építészet, jelentős részük a gyakorlati ismereteket bővítette. A bizonytalanságot és az egyes áramlatok küzdelmét példázza, hogy 1812-ben újabb tervezet lát napvilágot: ,,A Tanítók Kötelességei...”. Alkotóinak sikerül elérni a természettudományos ismeretek körének bővítését az 1795-ös tanterv alapján. így visszakerül a fizika, logika, nő a matézis és a földrajz szerepe, ismét szerepel a magyar történelem tanítása a magyar reformáció históriájának oktatása mellett. A négy osztályos elemi iskolát azonban két osztályúra csökkenti, gimnáziumban pedig változatlan marad a latin nyelv szerepe. Az 1820-ban megjelenő tanterv már egészen 1848-ig szabályozta a Kollégiumhoz kapcsolódó iskolahálózat működését. Az elemi fokú oktatás ismét négy osztályúvá emelkedik, a gimnáziumi tagozat pedig — engedve az állami sürgetésnek — hat osztályból áll. A tanítás anyaga a humán és reál irányzat mérkőzésének kiegyenlítődését mutatja, bár a természettudományok nem a kívánatos mértékben növekednek. Továbbra is fontos szerepet játszik a deákos ismeretek megszerzése, melynek eszköze a bőségesen adagolt latin nyelv. A gimnáziumban — a hagyományos deákos ismeretek mellett — tanulnak számtant, földrajzot, térképrajzolást, geometriát; a nemzeti szellem erősödését mutatja, hogy a magyar történelmet már magyarul tanulják. Látható azonban, hogy hiányzik a magyar nyelvnek, mint tantárgynak a tanítása. Már a reformkor hatását tükrözi, hogy hosszas habozás és többszöri visszalépés után végre az egyházkerület határozatot hoz, miszerint: „...nemzeti nyelvünk mostan lelkesedéssel munkába vett emelése tekintetéből s főkép tudományos kifejlődésének elősegelése végett: a mit már ez előtt több évekkel némely tudomnáyokra határozott, most általánosan szükségesnek látja törvényül tenni a Consistorium; ennél fogva a hazai törvényeket kivéve ... minden egyéb tudományok ... magyarul taníttassanak...”111 Ezzel 1833-ban végre megvalósult az anyanyelvű oktatás elrendelése a Kollégiumhoz tartozó valamennyi tanintézetben, amelyet majd több mint egy évtized múlva követ csak az országgyűlési törvény. A vásárhelyi református iskolaügy nagyjából követi a Debrecenből kiinduló mozgásokat. Korszakunkban azonban — a helyi körülmények és a debreceni hatások ötvöződéséből következően — két szakasz elkülöníthető: a) 1825 tájékáig, b) 1825- től 1848-ig. a) Az 1825 tájékáig terjedő korszak nagyobbik részében az iskoláztatás helyi körülményei meglehetősen kedvezőtlenek. 1796 áprilisában a békés-bánáti egyházmegye gyűlést tart az iskolamesterek működésének szabályozásáról Öcsödön. Tulajdonképpen az egyházkerület egy évvel korábbi végzéseit alkalmazzák saját körülményeikhez. Két fontos tényező derül ki a határozatokból: 1. ekkor folyik az egyházkor111 A debreceni reformokról: Értesítő... 106—134, Bajkó: 76—108, Nagy S.: 167—180. 151
