Tanulmányok Csongrád megye történetéből 5. (Szeged, 1981)

Sipos József: Az építőipari munkások helyzete és mozgalmai Szegeden a világgazdasági válság kezdetén

felkészültségét, elkötelezett osztályharcos álláspontját — érdemes részletesebben ismertetni. A szerző az építőmunkások nehéz életének bemutatása után megkérdezte: „Gondolkoztatok-e már azon, hogy mindez miért van így? ... Mi lesz veletek, ha megrokkantok, ha már ma is csak máról-holnapra tengetitek nyomorúságos életeteket, amikor még munkaerőtök a kizsákmányolásra alkalmas áru?! ... Gondolkoztatok-e már azon, hogy milyen sokan vagytok és milyen kevés azok száma, akik kizsákmányolnak benneteket?” ... Úgy válaszolt, hogy „mi felismertük helyzetünket... De küzdelmünk eredménytelen marad, mert nálatok nélkül gyengék vagyunk. Ti pedig nem törődtök saját sorsotokkal, közömbösek vagytok irántunk és osztályharcos szervezetetek iránt, ahelyett, hogy a Szövetséget, mely egyedül és csak értetek küzd naggyá és hatalmassá tennétek óriási táborotokkal. ... Ami itt történik az a tagok többségének akarata, és ha ez nektek nem volna jó, jöjjetek be, változtassuk meg úgy, hogy mindenki meg legyen elégedve. De hogy ez így legyen, akarni is kell. Gondolkozzatok és legyen egy az akaratunk, and más nem lehet, mint annak elérése, hogy egyszer már legyen ember az építőmunkás is, ne csak a tőke leigázott és kizsákmányolt páriája. ... Ember legyen, akinek joga van élvezni mindazokat a javakat, amiket saját munkája alkotott. Olyan ember legyen, aki az egész szenvedő emberiséget megváltja és egy kizsákmányolás nélküli, boldogabb jövőt — a szocializmust felépíti.”14

A tagtoborzó röplap hatása ma már természetesen felmérhetetlen. Azt tudjuk, hogy szeptemberben 8 új tagot vettek fel a MÉMOSZ szegedi csoportjába. A vezetőség — Ladvánszky József irányításával — tovább javította a szervezeti életet; szeptemberben tartottak 4 vezetőségi, 2 összvezetőségi, 4 bizalmi és 1 kulturbizottsági értekezletet. Ezek eredményeként rendeztek 2 taggyűlést (az egyiken — szept. 6-án vagy 7-én — Szakasits Árpád tartott előadást!), 1 politikai nyilvános gyűlést és 11 műhelyértekezletet az építkezéseken. A szervezettségüknek köszönhették, hogy négy esetben megakadályozták a munkaidő meghosszabbítását.

Mindezek mellett megkezdték a saját dalkaruk, az ifjúmunkás csoport és az építőipari munkásblokk szervezését.15

Ez utóbbiról Steinherz Simon írt először a Szakszervezeti Értesítő 1929 májusi számában. Ebben megállapítja, hogy „Figyelve azt a tevékenységet, amelyet a kapitalizmus fejt ki újabban a munkaszervezés, racionalizálás, a technikai újítások alkalmazása és nem utolsó sorban a munkássággal szembeni agresszivitás tekintetében, ... ezen tevékenységnek az összmunkásság sorsára gyakorolt káros hatását, megállapíthatjuk, hogy az azonos termelési ágazatokban működő szervezetek számára elérkezett az idő, hogy a közös érdekvédelem terrénumát kiterjesszék és megvizsgálják, melyek a közösen megoldandó föladatok.” E gondolat megvalósítását a szerző különösen fontosnak és aktuálisnak tartja az építőiparban, ahol egy nagyobb építkezésen húsznál több iparág munkásai is tevékenykednek. Indokolja ezt az is, hogy „már évekkel ezelőtt megalakult az építőipari szakmák munkáltatóblokkja, kifelé azzal a céllal, hogy közösen védekezzenek az ,indokolatlan sztrájkok” ellen, a valóságban azon törekvéssel, hogy lerontsák azon szakmák béreit és munkaviszonyait, is, amelyek eddig még némileg lépést tartottak az élet követelményeivel.” Ezért az épületeken dolgozó összes szakmák munkásainak ezzel szemben kötelességük, hogy szorosabbra vonják az együvétartozás kötelékeit. E célból az épület, mint munkahely, ugyanolyan elbírálás alá vonandó, mint a gyár, vagy a műhely. Bizalmitestület,

14 Uo. 12/1929. sz. irat. Ugyanez Ladvánszky József, Szeged aláírással — szinte szó szerint — megjelent az Építőmunkás, 1929. dec. 1. 4. p.

15 Uo. 24/a 1929 sz. irat. Ladvánszky József titkári jelentése 1929 szeptemberéről. A dalkar és az ifjúmunkás csoport szervezéséről külön fejezetben írunk.

156