Tanulmányok Csongrád megye történetéből 3. (Szeged, 1979)

Bárány Ferenc: Az álmunkás pártok kísérlete a viharsarki agrárszegénység „nemzeti alapon” történő megszervezésére a Horthy-korszak első évtizedében

saját jobboldali tömegmozgalmuktól is. A munkásosztály elkülönítésére irányuló kísérletek közül nyilvánvalóan legjelentősebb, legkoncepciózusabb a Bethlen—Peyer paktum volt, amely az 1921-től kezdődő Bethlen-konszolidáció egyik fő elemének szerepét játszotta. E paktumot azonban a már újjászerveződött, megerősödött hagyományos szociáldemokrata szervezetekre támaszkodva kötötték a szociáldemokrata vezetők, 1919 augusztusa és 1921 tavasza között azonban még kemény küzdelem folyt a szociáldemokrata alapokon álló munkásszervezetek legalitásáért. A nemzetközi helyzet ugyan arra kényszerítette az éppen hatalmon levő csoportokat, hogy számoljanak a munkásszervezetekkel, de az még bizonytalan volt, hogy a konszolidálódó ellenforradalmi rezsim milyen formában köt paktumot. Ilyen körülmények között reális veszélyt jelentettek azok a törekvések, amelyek a szociáldemokratáktól jobbra álló, azokkal ellenséges viszonyban levő munkáspárt létrehozására irányultak, valamint a földmunkásmozgalom és a városi proletárok mozgalmának a szembeállítására irányuló kísérletek.

A munkásmozgalom megosztására, szétszakítására törekvők egyik vezéralakja az orosházi származású Csizmadia Sándor volt. Csizmadia az 1890-es évektől részt vett a szocialista mozgalomban, mozgalmi múltja, versírói tehetsége tekintélyt kölcsönzött számára, jó kapcsolatai voltak a földmunkásokkal, különösen az Orosháza környéki szervezetekkel. A Tanácsköztársaság előtt a földmunkásszövetség, a földmunkások szakszervezetének elnöke, a munkáshatalom alatt népbiztossá nevezik ki, de fegyelmezetlensége, politikai baklövései miatt rövidesen szembekerül a tanácskormánnyal és leváltják.1

Az ellenforradalom után Csizmadiát ott találjuk a jobboldali szakszervezeti vezetők között, akik a proletárhatalom vívmányainak felszámolásában segédkeztek, s a kommunistáktól elhatároló szociáldemokrata párt újjászervezésén mesterkedtek. A párt újjáalakuló rendkívüli országos értekezletén a Pártvezetőség tagjává választották. Vanczák Jánossal együtt ők alkották a vezetőség legjobboldalibb szárnyát, szorgalmazták az ellenforradalmi kormánnyal és a „keresztény blokk” pártjaival történő együttműködést. Megjelent a Földmunkások Országos Szövetségének Központjában és a szövetség pénztárából fizette a munka nélkül maradt alkalmazottakat, közöttük saját fiát ifj. Csizmadia Sándort, kinyomtatta a „Hol voltam a diktatúrában” c. irományát, amelyért szerzői díj címén 2000 K-t számolt el magának. A földmunkásszövetség szegedi, úgynevezett 30-as választmánya 1919. szeptember 30-án vette fel vele a kapcsolatot. Érdeklődésükre azt felelte, hogy a Szövetség tulajdonképpen létezik is, meg nem is, új alapokra akarja helyezni.2 3 A szociáldemokrata párttal formailag ekkor még nem szakított. Erre október végén került sor, amikor tárgyalásokba bocsátkozott a szociáldemokrata bojkott alatt álló Friedrichhel és kijelentette, hogy hajlandó államtitkárságot vállalni. Az MSZDP pártválasztmánya 1919. október 30-án foglalkozott ügyével, és választott bíróság elé utalta. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert Csizmadia a Titkársághoz írott levelében kijelentette, hogy nem tekinti magát a párthoz tartozónak. A földmunkásszövetség szegedi választmánya elhatárolta magát Csizmadiától, s kimondta, hogy magatartását a munkásosztály ellen elkövetett durva árulásnak tekinti.“

1 Csizmadia Sándor életrajzára és a Tanácsköztársaság idején kifejtett tevékenységére vonatkozóan: Elek László: A szellemi kultúra fejlődése. In: Orosháza története. Orosháza, 1965. 845—851. 1. és Hajdú Tibor: A Magyarországi Tanácsköztársaság. Kossuth Könyvkiadó, 1969. 45., 46. és 98.1.

2 Földmívesek Lapja, 1920. január 24.

3 Népszava, 1919. október 31. és november 1.

160