Tanulmányok Csongrád megye történetéből 2. XIX. század (Szeged, 1978)
Papp János: Bakay Nándor indulása és politikai pályája – a végső kudarcig
van e korbeli működésének olyan érdekesebb dokumentuma is, mely a gyakorlati reformert is testközelre hozza: Az „Egyezség és gyári házrend Bakay Nándor gyárában” című tervezetében, mely az Alföldi Iparlap 1876. január 8.-i számában jelent meg. E házrendében egy olyan munkaadói-munkás viszonyt próbál megteremteni, mely a korban, legalább is nálunk, egészen rendhagyó. Gyárában mintegy „törzsgárdát” hozna létre, a segédmunkások és napszámosok mellett. E „törzsgárda” tagoknak garantálná az állandó munkát: „Az állandó munkások, a míg a gyár működik, el nem bocsáthatók; valamint a munka, általok orvosilag beigazolt betegségei esetek kivételével, el nem hagyható.” Kisebb fegyelmi vétségek: leittasodás, garázdálkodás esetén az ügy a tulajdonosból, a munkafelügyelőből és két választott munkásból álló „békebizottság” elé kerülne, mely a vétőt az eset súlyosságától függő kisebb-nagyobb — 25 kr.—1 ft. — pénzbírságra ítélné. A pénzbírság teljes egészében, a betegsegélyző alapra menne. A segélyalapot a tulajdonos őrizné, ha kell kamatoztatná, választott munkások ellenőrzése alatt. A tulajdonos által fizetett orvos a munkásságot ingyen orvosolná, s a beteg munkás orvosszerekkel és étellel való ellátását 2 hétig biztosítaná a gyár, illetőleg a segélyalap terhéfe. Két héten túli betegség esetén a tulajdonos eljárna az illetékes hatóságoknál a betegápolás közköltségen való folytatására. A tulajdonos hibájából történt sebesülés esetén minden költséget a tulajdonos fizetné. A ma szemszögéből nem sok, alig valami ez a Bakay-kezdeményezés. Azonban a rabló kapitalizmus korszakában, mikor a munkás is csak áru s teljesen kiszolgáltatott, mégis valamivel több a szokványos „jótékonykodásnál” Bakaynak ez a kísérlete, mely ha másra nem, arra mindenesetre példa, hogy ő, ritka kivételeképpen korának, gyakorlati téren is megvalósítani akarta az elméletben felismert igazságokat. Nem elhanyagolható érdekességűek Bakaynak a pedagógiai jellegű eszmélke- dései sem. Ezek tárgyalásánál azonban mindig szem előtt kell tartanunk, hogy gondolatai nem egy céhbeli nevelő rutinjából fakadnak, de olyan emberéből, kinél a túltengő elméleti ballaszt helyett a mindennapi tapasztalataiból leszűrt mondanivaló dominál. így egyrészt igaz, hogy elméleti alapvetés híjával hajlamos az egész neveléskomplexumot egy-két alapélményére redukáltan nézni, másrészt az is igaz, hogy kívülállóként, mintegy a nevelés fogyasztójaként elfogulatlanabbul tudja megítélni mindazt, mi avult, fölösleges vagy káros korának nevelési rendszerében. A XIX. század közepének magyar iskolája s elsősorban a magyar értelmiséget nevelő „főgymnáziumok” még az előző század levegőjében éltek. A humán tárgyak túlburjánzása mellett szinte semmi gyakorlati, a kor kérdéseibe bevilágító anyag nem szerepelt tematikájukban. Az időszak Magyarországának talán legónodabb intézményei voltak, s joggal kihívták mindazok bírálatát és ítéletét, kik az iskolától valamiféle életre való előkészítést is kívántak. Az életre s a mindennapi kérdések megoldására képtelen embereket bocsájtottak ki zömmel, akik klasszikus mértékben iskolás módon meg tudták verselni a telet, a nyarat, az őszt, s a tavaszt, de pusztuló földjeiken egy ekevonást sem tudtak húzni. A XIX. század közepén ez valóban anakronizmus volt. Mindezt látva azoknak az embereknek, kik túlléptek már azon a múlton, melyet ezek az iskolák képviseltek és tovább is akartak lépni, logikusan szembe kellett fordulni velük. Az aztán egyéni vérmérséklet, az események összjátéka, látókörük szélességétől függött, hogy ki meddig ért el a kritika útján. Bakay már egész korán igen messze jutott. Egyik legelső megnyilatkozása, „A szegedi iparosok emlékirata” is felveti már a később oly sokszor megismételt 281
