Tanulmányok Csongrád megye történetéből 2. XIX. század (Szeged, 1978)
Papp János: Bakay Nándor indulása és politikai pályája – a végső kudarcig
nacionalizmust, sőt már egészen korán felismeri a népeket egymásnak ugrasztó erőket s működésük eredményét is. „Ki ölte meg az első meggyilkoltat? — kérdi. Testvére Kain, az édes testvér. Az ember szíve nagyon sötét világtalan anyagból van gyúrva, s a kebel rejtekébe sem a nap, sem a csillagok le nem világlanak. Magyar, román, szerb, horvát, cseh, lengyel, tót, olasz stb. népfajok ölték, pusztították egymást. A vérontás híre elment a magános bércek közé, a tengerekre; s föl az Isten elé martyrok lelkei vitték meg. Minden nép azt gondolta: úgy volna legjobb ahogy ő akarja: s mindannyian hordták a láncz szemeit rakásra, melyből a nagy közös rabiga készült.”11 De ez a központi mondanivalója a déli hadszíntérről írt visszaemlékezéseinek is. A meztelen valóság ölt testet soraiban, mely még szinte formátlanul, a még ki nem hűlt élmény lázában született. S a gyűlölet, a rablás, az árulás szennyét akkor sem szépíti, akkor sem tagadja, ha azokat a szabadságharc katonái követik el. Nagyon komor, nagyon kegyetlen kép bontakozik ki ezért néha elbeszéléseiben, mint „A szép szőke Péró”12 történetében is, melyben egy nők kedvence fiatal ember sorsát mondja el, aki született szerb léttére az apja iránti gyűlölete miatt a magyar hadsereg vadászai közé állt. S Pérónak később részben az őt keresni is induló, kémkedésen kapott apját ki kellett volna végeznie. „Mi nem mentünk a baromi dolog nézéséhez, de távolról láttuk, hogy Péró a kivégzendő előtt összerogyott, s úgy hurcolták el a helyszínről halva” — fejezi be a történetet Bakay. Megírása pillanatában már elavult melodráma, ha nem hitelesítené az egészet az a sok közvetlen élmény erejével ható epizód. Köztük olyanokkal, melyek nem váltak dicsőségére a szabadságharc hőseinek, mint az uzdini is...” 1849-ben április utolján, vagy május elején a volt az uzdini csata. Uzdin megadta magát, kegyelemre, de a bevonuló csapatokra házakból rálőttek, s ezért a helység kiraboltatott. Soha köztársasági harezosok — mint a demokráczia hívei — bolondabbat nem tehetnek, mintha védtelen emberek vagyonát és életét bántják... Egész éjjel, sőt másnap délig nem tettünk egyebet, mint a rabló csavargókat szedtük össze... Kettőt a morgók közül agyon kellett lőni, a nőkön elkövetett kegyetlenség miatt...13 Valóban Bakayt nem lehet nacionalista részrehajlással vádolni. Sőt, amikor már minden elveszett, a pusztában bolyongó Lear kosztümjét is magára tudta venni. „Midőn a nagy embereket megszorítják, hogy megmenekülhessenek, bolondnak tettetik magukat... És hányszor megszorítják a szegény embereket, s miért ne tehetnék ők magokat bolondnak, ha az általa ellenségeiket bolondítják el?...14 Ezzel a keserű hasonlattal és mondattal kezdi önmagában Bakay a nagy élményt, a szabadságharcot felszámolni a kisember szívből serkedő fájdalmával. De a folytatás sem kevésbé kegyetlen. II Mikor a végcsatát elvesztettük, kilyukadt az ország, s mi futottunk; az az hogy a nagyok futottak szerte szét, mi néhányan egy kúthoz ültünk, s egykedvűen néztük az itatókat. Először a mozgó csapatok futottak, lóháton nyargalva gázolták a sebesülteket, saját feleiket, azután jöttek a román fiúk, akik nem örömest szolgálták a magyar 11 Bakay Nándor: A gazdátlan kecskék. Tiszavidéki Újság, 1870. január 9. 2. évf. 3. sz. 2. p. 12 Bakay Nándor: A szép szőke Péró. Tiszavidéki Újság, 1870. január 27. 2. évf. 8. sz. 2. p 13 Uo. 14 Bakay Nándor: Az elveszett lány. Tiszavidéki Újság, 1870. március 10. 2. évf. 20. sz. 2. p. 267
