Makó Imre (szerk.): Huszárként a világháborúban 1914-1918 - Sz. Szűcs Mihály (Hódmezővásárhely, 2018)

Galícia, harmadszor

a Hauer lovashadtesthez 26-ig, onnantól február végéig a 9. német hadsereghez, március 1-től július utoljáig pedig a német Galvitz hadsereghez. Nékünk azonban nem az volt a fontos, hogy ki parancsol, hanem az, hogy még a németeknél voltunk, soha nem fordult elő, hogy hiány lett volna valamiből. Volt minden, ha nem bőven, de elégséges, és jó volt a bánásmód.

Galícia, harmadszor

Reggel megindultunk, és robogott a vonat velünk éjjel-nappal két hétig. Hatalmas utat tettünk meg, mire nagy sokára újra kigördült a vonatunk a Vereckei szoroson, hogy újra kimenjünk abba a sok szenvedésre emlékeztető Galíciába. Keresztül utaztuk egész Németországot, mert Bécsnél jöttünk be Magyarországba, vagyis Ausztriába, innen Budapest, Szeged, Makó, Mezőhegyes, Arad, Békéscsaba, Nagyvárad, Munkács, és ki a Vereckei szoroson Galíciába.

Mihelyt megérkeztünk, mentünk lövészárokba a Zlota Lipa folyó keleti partjára, pontosabban mi csináltuk a lövészárkot is, mert nem volt semmi. Böhm-Ermolli parancsnoksága alatt a 2. hadsereghez tartoztunk augusztus 28-ig, akkortól pedig szeptember utoljáig a 4. hadsereghez, József Ferdinand főherceg parancsnoksága alá. Itt már mozgalmasabb életünk volt. Nem volt, aki felváltson bennünket az állásokból, mivel az egész ezredünk kint volt állásban, bár sok bajunk itt sem volt az orosszal, mivel nem támadott. Néha volt kisebb ágyúharc, de az állásainkat nem lőtte mindaddig, amíg egyik napon a trónörökösünk ki nem jött megnézni a tüzérségünket, amely ott volt elég közel a hátunk mögött. Mint trónörökös, hogy legyen valami nyoma, hogy' kint járt a tüzérekig, leadatott vélük egy batriszalvét az oroszok állásaira, és dacára, mint már előbb is jeleztem, hogy az orosz idáig egyeden lövést az állásainkra még nem adott, akkor viszonzásul ő is lövetett egy batriszalvét, olyan „fényes” eredménnyel, hogy a

54