Makó Imre - Szigeti János: „Vihar és vész közepette”. A holokauszt hódmezővásárhelyi áldozatai ((Hódmezővásárhely, 2014)
Bevezető - Makó Imre: A vészkorszakban - A deportálás
tagadta az átköltözést. A háborús anyaghiány ugyanakkor nem adott lehetőséget barakkok építésére. A Ceglédről polgármesterré kinevezett Sárkány Gyula hivatalba lépéséig, június 26- ig Vásárhelyen a polgármesteri jogkört dr. Beretzk Pál tanácsnok gyakorolta. Miután átvette az érintett keresztény lakosság közel száz aláírással ellátott memorandumát, bevonásukkal május 31-ére értekezletet hívott össze a városháza közgyűlési termébe. Előre bocsátotta, hogy „senkit se akarnak kényszeríteni bérletének vagy házának elhagyására. ... a kormányrendelet értelmében és a magyar fajta megvédése érdekében is az a céljuk, hogy a zsidók elkülönítését, eltávolítását, gettóba zárását keresztül vigyék, de legalább is megkíséreljék". Endrey Béla (jobbról) főispáni beiktatása a városházán, 1944. máj. 11. Balról dr. Beretzk Pál. A sajtó beszámolója szerint az értekezlet „szinte viharos megnyilatkozással" foglalt állást az elképzelés megvalósítása ellen. Az antiszemita uszítás eredményességét példázzák a durva bekiabálások és rosszindulatú felszólalások: „Vigyék ki a zsidókat a város szélére!" „A leventeparancsnokság és a leventeintézmény nevében felemelem tiltó szavamat az ellen, hogy a gettót a Levente Otthon közelébe tegyék... A zsidóság által amúgy is károsan befolyásolt ifjúság nem maradna érintetlen, bekerülne a zsidóság bűnös kisugárzásába." (A Levente Otthon ekkor már a hitközségi székházban, az ún. zsidó kávéház épületében működött.) „Kolozsváron tízezer zsidót összepréseltek a téglagyárakba, a vásárhelyiek se különbek." A város főispánja felhívta a belügyminiszter figyelmét az esetleges erőszakos átköltöztetés politikai következményeire, a polgármester-helyettes pedig még május 22-én az ilyen esetekre kilátásba helyezett belügyminiszteri kiküldöttek mielőbbi le- kíildését kérte. Az ügyre azonban még érdemi lezárása előtt pontot tett a zsidóság időközben bekövetkezett elhurcolása. A deportálás A náci Németország 1940-ig kivándoroltatással igyekezett eltávolítani a zsidóságot, majd miután a külföld fogadókészségének hiányát is tapasztalta, 1942-ig a megszállt keleti területekre történő kitelepítés és a gettósítás eszközét vette igénybe. A deportálások és a zsidókkal szemben alkalmazott terror napirendre került egész Kelet-Euró- pában. 1941-ben német nyomásra a magyar minisztertanács is akként döntött, hogy „az országba főként az utóbbi időben beszivárgott", túlnyomórészt menekültként érkezett nagyszámú lengyel és orosz származású zsidót kitelepíti az akkor magyar katonai közigazgatás alá tartozó Kárpátontúli területre. Az akció során az érintett külhono- sokat, akik csupán 30 pengőt, háromnapi élelmet és személyi használatra szolgáló holmijaikat vihették magukkal, a rendőr- hatóságok Kőrösmezőre szállították, és ott átadták a katonai hatóságoknak. A határon teherautókon átvitt zsidók szétszóródtak Kelet-Galícia különböző helységeiben, főként Kamenyec-Podolszk környékén, ahol viszonylagos szabadság mellett a hatóság munkára fogta őket. Augusztus második felében azután az ukrán rendőrség a terület zsidótlanítására hivatkozva összeszedte és elhajtotta őket. Egy túlélő beszámolója szerint mintegy 15 kilométeres gyalogmenet után egy bombatölcsértől felszaggatott területre értek, ahol megparancsolták, hogy vetkőzzenek le, majd legéppuskázták őket. 22
