Makó Imre - Szigeti János: „Vihar és vész közepette”. A holokauszt hódmezővásárhelyi áldozatai ((Hódmezővásárhely, 2014)
Dokumentumok
nie, azonban rossz minősítése miatt nem léptették elő, viszont mint szélsőjobboldali emberrel sem akart a hadtestparancsnokság ujjat húzni. Az egész zászlóaljat terror alatt tartotta. Voltak itt jobb érzésű tisztek is, azonban feljelentést tett ellenük, emiatt mindenki tartott tőle. Hódmezővásárhelyi Levéltár. A Hódmezővásárhelyi II. sz. Igazoló Bizottság iratai: „Nb" jelzetű iratok, dr. Hegedűs Imre ügye.) II. A deportálásból hazatért Hegedűs Kálmánnal (Hmvhely, 1925) a megpróbáltatásairól 1945-ben felvett jegyzőkönyv. Készítette a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság a Jewish Agency for Palestine Dokumentációs Osztálya közreműködésével. Mint munkaszolgálatos bevonultam Hódmezővásárhelyen múlt év május 5-én, ahol 4 hetet töltöttem, elég szigorú magyar keret felügyelet mellett. Szegeden 10 napig voltunk, ott a munka gettótakarításból állott. Innen elvittek bennünket vonattal Pétfürdőre, ahol részben a gyárban dolgoztunk, részben romeltakarítási munkák voltak. Amikor a Szálasi-kormány uralomra jutott, elhatároztuk több bajtársammal együtt, hogy megszökünk a századból, de sajnos nem sikerült. A nyilasok rájöttek és gumibotokkal össze-visszavertek mindnyájunkat. Pétfürdőről gyalog mentünk tovább, egészen Zurndorfig. Mosonmagyaróváron voltunk utoljára beszállásolva, és a határon vett át a gestapó. 15-16 éves fiatal gyerekek, akik puskatussal agyonverték az embereket, ezek elvettek tőlünk minden értéktárgyunkat és pénzt, súlyos bántalmazások közepette. Zurndorfban bevagoníroztak, lehettünk cca. 200-an. Csukott marhavagonokban voltunk, legalább 100 személlyel összepréselve, sem ülni, sem állni nem voltunk képesek. Rettenetes szenvedés volt az egész utazás. Az élelmezésre nem panaszkodhattunk. Tulajdonképpen az volt a terv, hogy Wiener Neustadtba visznek bennünket, de közben megváltoztatták, egy másik század került oda, bennünket pedig elvittek Dachauba. Dachauban átvettek az SS alakulatok, akik szakadó esőben kiállítottak bennünket appellhoz [létszámellenőrzés], hat órán keresztül. Utána elvittek a 25-ös blokkba, ahol 600-an voltunk egy fedél alatt, elképzelhetetlenül összezsúfolva, két keskeny pricscsen öten aludtunk. Fertőtlenítés után hajunkat lenyírták nullás géppel és kaptunk a saját ruháink helyett rossz állapotban lévő civilruhákat és kabátot. A kabátok háta egy kereszttel volt megjelölve, mely a ruha anyagából készült, és sok ruhára rá volt varrva a zsidócsillag. A bánásmód nagyon kegyetlen volt és az élelmezés a legminimálisabb. Délben kaptunk fél liter levest és 1/5-öd kenyeret, ez volt az egész élelmezés naponta. Három napig voltunk Dachauban, ez után bevagoníroztak és elvittek Mühldorfba. Ebben a lágerben barakkok nem voltak, csak papírsátrak, ott voltunk elhelyezve 42-en egy fedél alatt. A bánásmód a lehető legrosszabb volt, a capók állandó ütlegelése közben nehéz testi munkát végeztünk. 50 kilogramos cementes zsákokat vittünk fel 12 méter magasságba, állandó hajsza és verések között. Egy alkalommal egy 50 év körüli ember, amikor ezt az 50 kilogramos zsákot felhordta az emeletre, összeesett. 40 kilós, csontig lefogyott ember volt. A Todt munkavezető addig ütötte azt a szerencsétlent, amíg görcsökben vo- naglott. Ezután rávágott egy lapátnyéllel, rálépett a gyomrára és nevetés közben azt mondta, hogy „Minden zsidóval így kellene elbánni." Szerencsétlen bajtársamat aznap este bevitték a revirbe [tábori kórház] hordágyon, de másnap meghalt. Reggel 3-kor ébresztő volt, utána mindjárt appell következett, mely három óra hosszat tartott. Ha valaki nem jött ki pontosan az appellhoz, az 25 botütést kapott, és aznap nem kapott semmit sem enni. A blockführer (az adott barakkot ellenőrző 121
