Makó Imre - Szigeti János: „Vihar és vész közepette”. A holokauszt hódmezővásárhelyi áldozatai ((Hódmezővásárhely, 2014)

Dokumentumok

SS) egy kimondott szadista volt, aki vörös színű gumibottal járt állandóan, melynek a végén ólom volt, ezzel vert bennünket az appelloknál, úgy, hogy minden egyes appellnál 2-3 halott volt. Karácsonykor megbetegedtem tüdő- gyulladásban, de nem vett fel a revirbe, hanem éjjeli schichtben [műszak] kiküldött cementet hordani, kabátot nem kaptunk, te­hát kabát nélkül dolgoztam magas lázzal a legszigorúbb téli időjárásban. Emlékszem, hogy február 23-án jött egy új lager-capo [tábori fogolyfunkcionárius, munkafel­ügyelő], aki szintén állandóan egy hosszú bottal járt, engem egy alkalommal úgy fej­bevágott, hogy beszakadt a koponyám és bevittek a revirbe. Ebédidő egyáltalában nem volt, este 9 óra előtt nem voltunk bent a lágerban, mert a nagy hóban az óriási facipőkben csak igen lassan tudtunk menetelni és 5 kilomé­ter távolságra volt a láger a munkahelytől. A lágerbe érkezve következett mindjárt az appell, ha nem egyezett a létszám, akkor előfordult, hogy éjfélig is kint álltunk a fa­gyos éjszakában, éhesen és teljesen kime­rültén. Utána osztottak 8-9 deci üres levest és 8-ad kenyeret. Nagyon sokan betegedtek meg furunkulusokban, gyógyszer viszont nem volt semmi, úgyhogy naponta 20-50 halálozás volt. Négy hónapon keresztül nem volt egyáltalában fehérnemű váltás, mindnyájan tele voltunk tetvekkel és pusz­tított a flekktífusz is. A halottakat felrakták szekerekre az erre kirendelt kommandó­sok, és onnan gödrökbe dobálták be. Ami­kor az amerikai csapatok közeledtek, ismét bevagoníroztak. A vagonban 60 személy volt, nagy nehezen tudtunk magunknak ülőhelyet csinálni. Április 28-án Poingban voltunk, ahova reggel 8-kor érkeztünk. Az SS-ek azt mond­ták nekünk, hogy minden vagonban oszta­ni fognak egy liter főtt krumplit személyen­ként. Ebből természetesen nem lett semmi. Az állomáson egy német civil nő azt kiabál­ta be a vagonokba, hogy vége a háborúnak, amire az SS-ek eldobálták a fegyvereiket, a levegőbe lövöldöztek és mindenki fu­tott, amerre tudott. Előzőleg még a görög häftlingekkel [foglyok] együtt feltörtük az élelmezési vagont és elláttuk magunkat élelemmel. Az állomáson tartózkodott egy német repülő-százados, aki összeterelte új­ból az SS katonákat, melyek körülkerítették a menekülő häftlingeket és elkezdték sor­ban lövöldözni. Saját szememmel láttam, hogy az egyik SS katona, két felemelt kezű Häftlinget, ott a helyszínen agyonlőtt, azon alkalomnál több mint 150 halott volt. Ezután ismét bevagoníroztak bennün­ket, és tovább utaztunk. Seeshauptnál ért bennünket repülőtámadás, mely alkalom­nál mozdonyunkat kilőtték, mi ekkor széj­jelszaladtunk az erdőbe. Egy völgy mellett elhaladva láttunk egy häftling-csoportot, cca. 1500 emberből állott, körül voltak ke­rítve SS katonákkal, mindegyiknél volt egy farkaskutya. Ezeket mind agyonlőtték, a holttesteket megtalálták az amerikaiak. Amint később kiderült, nekünk is ez lett volna ott a sorsunk, szerencsénkre a közben jött repülőtámadás megakadályozta tervük keresztülvitelét. Április 30-án már az hallatszott, hogy megérkeztek megmentőink, óriási izga­lommal várakoztunk és másnap tényleg bekövetkezett felszabadítóink, a dicső ame­rikai hadsereg megérkezése. Az amerikaiak másnap elvittek bennünket Feldafingba, mely lager előzőleg egy Hitlerjugend iskola volt. Elláttak bennünket a legjobb élelme­zéssel, fertőtlenítés után kaptunk tiszta ru­haneműt és még pár hétig hagytak pihenni, amíg egy kissé megerősödtünk. Utána a román transzporttal útnak indítottak ha­zafelé, Csehországon keresztül érkeztem el idáig. Tudomásom szerint, amikor mi eljöttünk, még cca. 4000-en maradtak ott a lágerben, többnyire lengyelek és görögök. (DEGOB, 2747. sz. jegyzőkönyv.) 122

Next

/
Oldalképek
Tartalom