Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

III. KÖZÉPKORI ÖRÖKHAGYÓK

„mindkét geta nép — akik közül az egyiket most moldavusoknak a másikat pedig valachusoknak nevezik — mindig magyar fennhatóság alatt volt, jóllehet jelenleg a va- lachusok a törökök támadásának elhárítása céljából a török császárnak fizetnek adót, és a magyaroknak csak az oldalán, nem pedig fennhatósága alatt vannak”.11 Ha történetileg nem is egészen pontos a megjegyzése a magyar állam és a román fejedelemségek kapcsolatáról, a korabeli helyzetet a szerző pontosan ismeri.

A határok ismertetése után a korabeli Magyarországon lakó népeket mutatja be. Főképp a délszlávok történetére fordít gondot. Szerinte a szlávok, akiket a magyarok gotoknak (tótoknak) neveznek a „g” hangot „t”-nek ejtve, a dalmát partoktól a Dráváig terjedő vidéken élnek, a Drávától kezdődik a magyar beszéd. Leírja, hogy a magyarok e szlávokat (gotokat) részint horvátoknak, részint szlovákoknak, részint rácoknak nevezik, a getákat, akik más nyelvet beszélnek, moroulachusoknak. A romlott ejtésű vagy félrehallva leírt szóban a vlah (oláh) név rejtőzik. Hallomásból úgy tudta, hogy az erdélyiek is magyarul beszélnek. A németekről annyit ír, hogy „a magyar városokat azonban németek is lakják, ugyanis egyedül ők a kézművesek és kereskedők valamennyi Isteren túli vidéken.” A németekről egyébként szinte szó szerint azokat írja, mint kortárs elődje, Petrus Ransanus: „egyébiránt azok, akik kereskedésből vagy az említett mesterségekből élnek, többségükben németek, nem pedig magyarok.”12 Szerzőnk jelen esetben és számos más helyen is sematikusan, általánosítva láttatja a magyarországi helyzetet. A 15. és 16. század fordulójára már jelentős kereskedelmi hálózat alakult ki hazánkban, amelyben a magyarság is részt vett. Gondoljunk csak az élőállat kereskedelemre, amelyről Tubero is ír. A kézműiparban ugyancsak dolgoztak magyarok a magyar és vegyes lakosságú városokban és mezővárosokban egyaránt.

Szerzőnk saját korának ismereteit papírra vetve arról is ír, hogy a magyarok később telepedtek le lakhelyükön mint a többi nép, és ebből konfliktusok származtak. „[...] a magyarokat mint idegen föld megszállóit a szomszédos népek gyűlölték, különösen a csehek és lengyelek, akik úgy vélik, hogy amekkora föld köztük és a dalmátok között fekszik, azt az egészet a magyarok jogtalanul ragadták el tőlük, azt terjesztik ugyanis, hogy ők nemcsak a dalmátoktól származnak, hanem valaha a velük szomszédos területeket is lakták, amikor egyetlen idegen nép sem választotta el őket.” Még hozzáteszi saját véleményét: „a nyelvi közösségből származik a feltételezés”.13 Magyarok és szlávok viszonyáról szólva a kor humanista értelmisége egy részének véleménye, szemléletmódja olvasható ki Tubero munkájából. Ez nemcsak a leírás végére tett megjegyzésből derül ki, hanem abból is, hogy a szlávokat — kivéve hazája lakóit — éppen olyan szemmel nézi, mint a magyarokat. Elmondja például, hogy a ragusai mat11 „[...) utrique Getae, quorum alteri Moldaui, alteri Valachi nunc appeleatur, in ditione Hungarica semper fuerunt, quanquam hoc tempore Valachi, ad avertendas Turcarum incursiones, regi Turcarum tri- butum pendunt, magisque in parte, quam in ditione Hungarorum sunt.” SRH. V. 118. p

12 „Séd et alemanni Hungaricas incolunt urbes, quippe qui soli in omnibus Transistranis regionibus opiftces ac mercatores sunt.” SRH. V. 119. p.; Petrus Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata. Közreadja: Blazovich László-Sz. Galántai Erzsébet. Budapest, 1985. 64. p.

13 „Hungari, perinde ac alienae terrae invasores, a finitimis odio habentur, praesertim a Bohemis, Po- lonisque, qui quantum terrarum inter se, et Dalmatas interiacet, id totum sibi ab Hungaris per iniuriam erep- tum putant, se enim, non modo a Dalmatis oriundos esse praedicant. Séd etiam aliquando coniunctas terras, nulla externa gente eos dirimente, habitasse; credo ducta a linquae commercio coniectura.” SRH. V. 119. p.

400